Színház - Élni hagyni - Büszkeség és balítélet - Karinthy Színház

  • Csáki Judit
  • 2010. április 15.

Zene

Elmentem vidékre színházba - Budapesten. És hazafelé - tartott az út vagy egy órát - azon gondolkodtam, vajon van-e még olyan budapesti színház, ahová túlnyomórészt a környék lakói járnak; mondjuk mintha a Katona, az Örkény vagy a Radnóti a belvárosi lakosok színháza lenne, és nem három lenne, csak egy.

A huszonnyolcadik évadát taposó, huszonnyolc évi konstans küszködésben utazó Karinthy Színház nem tartozik gyakori esti célpontjaim közé - ritkán kelti föl az érdeklődésemet valamelyik bemutatójuk. (Szerintem itt a helye tisztázni azt, hogy az én érdeklődésem nemcsak az én privát érdeklődésem - egyebek mellett ez különbözteti meg a kritikák íróját a "normális", civil nézőtől -, hanem e lap föltételezett olvasóközönségének föltételezett érdeklődése; ezért írok például olykor olyan színházról is, amelyre az én privát érdeklődésemből már nemigen futja.) S ha úgy gondolom, hogy a Hat celeb keres egy szorzót (közepesnél gyöngébb ferdítés szerintem) vagy az 'rült nők ketrece, vagy hajdani sikerfilmek (Bástyasétány 77, Dollárpapa) színpadi adaptációi nem korbácsolják föl az olvasók vágyát a Bartók Béla út túlvégébe tervezett kirándulásra, könnyen lehet, hogy a sűrűn lakott környék népe szívesen ruccan el oda ezekre az előadásokra - akárcsak régen a helyi (kert)moziba például. És amikor felbukkan egy-egy olyan cím, mint a Büszkeség és balítélet, mely nemcsak a közismert filmes feldolgozás, de a regény saját jogán is igényt tarthat a szélesebb, netán földrajzilag is tágasabb érdeklődésre, akkor jó ürügy ez nekem, hogy odautazzak.

A vidéki színház - tehát ez is - már csak azért is mindenevő, mert mindenevő közönséget kell kiszolgálnia, fiatalt, öreget, zenéssel, könnyűvel, vidámmal, romantikussal, és néha kicsit komollyal, de úgy, hogy azért ne vegye nagyon igénybe a közönség belvilágát a befogadás. És ki kell szolgálnia ismert arcokkal is; színészekkel, akiket a tévéből vagy filmekről ismerünk, esetleg a hangjukat halljuk egy-egy sorozatban. Népszerű vagy annak gondolt figurák, akik vagy zsúfolt életükbe préselik bele ezt a kiruccanást, mert a közönséget nem lehet cserben hagyni, vagy parkolópálya helyett választják, reményeik szerint csak átmenetileg és/vagy részlegesen a külvárosi teátrumot. Melynek ilyenformán nemcsak a közönsége, de a "társulata" is valódi szociológiai aranybánya.

A Karinthy azért más, mint sok vidéki, külvárosi vagy agglomerációs szórakoztatóipari létesítmény, mert az igazgatója 1. nem fabrikál védekező és önfelmentő ideológiát színháza helyzetéről és tevékenységéről, 2. nem vesz részt sunyi politikai hadjáratokban más színházak - a "más-színház" - ellen. (A szolnoki színház politika által fölkent vezetője például - akinek egyébként a mások által megírt szövegekkel, vagyis hálózatról működtetett üzemmódban, színészként is akadnak nehézségei, saját szövegre, vagyis saját akkumulátorra kapcsolva pedig nagyon-nagyon csökkentett, szelleminek már nemigen nevezhető üzemmódra képes csak - a közelgő birodalmi győzelem mámorában úgy hazavágja saját lapjukban az egész színházművészetet, hogy csak úgy nyekken, abban a reményben, hogy ettől megemelkedik ő maga...)

A Karinthyban számos produkcióban ugyanaz a dramaturg, irodalmi munkatárs, Deres Péter működik közre - ő dramatizálta Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét is; nagyjából sikeresen küzdve meg a hatalmas anyaggal. Mondom ezt annak ellenére, hogy a színpadon sok hiányzik azokból a finomságokból, találó jellemrajzokból, frappáns fordulatokból, amelyekért olyan zseniálisnak tartjuk a regényt - de legalább ott vannak a figurák, és egyrészt önmagukra hasonlítanak, másrészt kapnak némi színpadi árnyalatot. (Talán csak a Betty lelkében lejátszódó fordulat, a nagy megvilágosodás tűnik elkapkodottnak, pedig ekkor ismeri meg az igazi Darcyt.) A körülményekhez (és anyagi helyzethez) képest a fekete, csúsztatható lapokból szerkesztett díszlet - az olykor rejtett, olykor láttatott lépcsővel - ötletesnek és célszerűnek tűnik, akárcsak a Darcy nagynénjének szerepét a színpadi változat egészére kiterjesztő dramaturgiai húzás, melynek következtében Venczel Vera csípős-szellemes kommentárjait a nézőtér szélére szerkesztett kis emelvényről, kényelmes foteljéből szurkálja be a színpadra.

A rendezés leginkább a játékmesteri tevékenység önkorlátozó felmutatása; a színészi játékban pedig jócskán mutatkoznak hiányok. Viszont van egy szemérmes-finom találat is: a Bennet házaspárt játszó Mertz Tibor és Egri Márta szellemes dialógusokból, humorból és öniróniából épít reflektált figurákat. (Kár, hogy ez szinte önmagától nagyítja föl a többiek - a lányok - külsődleges és egyszerűsített játékát is.) Bettyt Kéri Kitty kissé túladagolt romantikus hevülettel alakítja, tán, hogy animálja picit Oberfrank Pál nyársat nyelt, merev Darcyját, aki valami rejtélyes okból nem beszél, hanem torokhangon nyögi a szavakat, mintha a szemérmes, magába forduló Darcy gégebajos lenne.

Az előadás nem jó - de nem tesz kárt senkiben és semmiben.

Karinthy Színház, április 8.

Neked ajánljuk