Színház - Sok tejföl - Heltai Jenő: Naftalin

  • Csáki Judit
  • 2010.04.01 00:00

Zene

A könnyű szokott igazán nehéz lenni - a Radnóti Színház például az Anconai szerelmesek fanklubteremtő sokéves szériája óta keresgéli az utódot: az úgynevezett felhőtlenül szórakoztató produkciót. Sikeresnek, ízlésesnek, nívósnak és szellemesnek nehéz lenni egyszerre, márpedig pont ez a feladat. (Jó, persze tudom, hogy a színházak túlnyomó része helyből lemond az utóbbi háromról, rossz esetben helyettesíti őket a szimpla közönségességgel a legelső kedvéért.) A dolgot nehezíti, hogy a sikert nem, csak a többi hármat lehet létrehozni (jó esetben) a bemutatóra, s ha ez megvan, még mindig nincs garancia arra, hogy siker is lesz.

A könnyű szokott igazán nehéz lenni - a Radnóti Színház például az Anconai szerelmesek fanklubteremtő sokéves szériája óta keresgéli az utódot: az úgynevezett felhőtlenül szórakoztató produkciót. Sikeresnek, ízlésesnek, nívósnak és szellemesnek nehéz lenni egyszerre, márpedig pont ez a feladat. (Jó, persze tudom, hogy a színházak túlnyomó része helyből lemond az utóbbi háromról, rossz esetben helyettesíti őket a szimpla közönségességgel a legelső kedvéért.) A dolgot nehezíti, hogy a sikert nem, csak a többi hármat lehet létrehozni (jó esetben) a bemutatóra, s ha ez megvan, még mindig nincs garancia arra, hogy siker is lesz.

Most azonban nagyon úgy tűnik, hogy bejött: Heltai Jenő Naftalin című bohózata finom és frenetikus egyszerre, és a többi szükséges alkotóelemet is megfelelő arányban tartalmazza. Amúgy is passzol a színház profiljába mind a szerző, mind a kor: a több mint évszázados opusról alaposan leveregették a port, és felturbózták mai üzemmódra.

Darvas Ferenc és Várady Szabolcs hosszú és gyümölcsöző együttműködése voltaképpen "belövi" az előadás alaphangulatát: fanyar és pergős a zene és a szöveg. Hol Darvas Ferenc, hol Darvas Kristóf ül a zongoránál és a muzsikusok élén - mindketten vérbeli színházi zenészek, vagyis mindvégig összejátszanak a színészekkel, "fogják" az előadás tempóját és hullámzását. Várady Szabolcs új dalszövegei a saját hagyományába illeszkednek: blazírt frivolság, könnyed szemtelenség, látszólag össze nem illő vagy oda nem illő szavak természetes beépülése a kontextusba, és poén poén hátán, mindjárt a legelejétől, a Gyabronka József által előadott házmesterhimnusztól kezdve (amelybe belejátszik a Sorsszimfónia is, végtére sorsról van szó).

Szabó Máté rendezése alighanem ezzel, vagyis a mű fölfrissítésével kezdődött, a szereposztással folytatódott, és a magabiztos tempóban, a jókedvű játékosság könnyűkezű irányításában teljesedett ki. Persze nem kellett kitalálni - még kevésbé interpretálni -, miről is szól a darab, és a legkevésbé sem kellett neki aktuális (fel)hangot keresni: a keresztbe-kasul megcsalás témája egyrészt örökzöld, másrészt in concreto sosem rólunk szól, harmadrészt in abstracto mindig rólunk.

A színészek jók - de hát ezt tudtuk róluk. Mozgósítják tudásuk, profizmusuk, játékos kedvük javát - de ezt is mindig így szokták. Most mintha még az elengedhetetlen színházi szerencsés csillagzat is velük lenne: az apróságokban, részletekben rejtező "ördög" is az ő kezükre játszik.

Kliséket játszanak, de sem a paródiába, sem a figura mélylelkének feltárásába nem fullad bele senki. Gyabronka József házmesterében nyilván ott van a házmesterség mint olyan, de megmarad a kispályás ügyeskedő, a kedves simlis formátumánál. Csányi Sándor ügyvédet játszik, itt azonban a foglalkozás kliséi nem játszanak szerepet: Csányi potrohos, terpeszjárású, tömött bajszú férj, aki olykor kicsit kirúg a hámból, mérsékelt kockázattal és vehemenciával bízza magát könnyű kis hölgyek kezére. Csányi Sándor, aki mostanában szívesen vált ügyeletes szépfiúból jól játszható karakterre, nem "lubickol" a szerepben, viszont alaposan megcsinálja. A testmérethez idomuló, egyszerre nehézkes, mégis fürge mozgás, a tömött bajuszhoz illeszkedő bárgyú arcél a hasonló belsőt tükrözi: a mamlasz, voltaképpen jó szándékú férjet, aki nem habzsolni, csak parányit csipegetni szeretné az élet élveit. Az apró gesztusok, a nézés és a beszéd mind ki van találva, összesimítva, beledolgozva - remek alakítás. A feleségét, a monogámul kikapós Terkát Szávai Viktória játssza, az ő szokásos fanyar humorával, reflektált stílben.

Másfajta, összetettebb humort csillogtat a szerető szerepében Adorjáni Bálint, aki még a kockázatos "letolt gatyában keringőzést" is ízlésesen műveli, és egyre verejtékesebben, de valójában fokozódó lelkesedéssel bújik abba a bizonyos naftalinszagú szekrénybe - csak nőről legyen szó: Terkáról vagy Kabóczáné kapható "lányairól", mindegy. Ficsúr, a lelkes fajtából. A gazdag emlékezetű özvegyet, a még mindig férfifogó passzban lévő Kabóczánét Borbás Gabi játssza - jól összehangolva két "eladó" lányával, Ilkával és Milkával; előbbit Petrik Andrea mondénra és kihívóra, utóbbit Kakasy Dóra hamvasra és kezdőre veszi.

És van még egy páros, illetve háromszög: Terka szülei és az apa szeretője. Martin Márta szokásosan gazdag villanásaiból minden jelenésére jut jó néhány anyában, feleségben. Dr. Csapláros Károly szerepében pedig Szervét Tibor hozza be a figura barna pepita valóját (a felesége pöttyös barnában, a veje csíkos barnában van tartva Szakács Györgyi ismét parádés jelmeztárából): összes haja a homloka felé vesz irányt, totyogós léptei a téblábolás felé, és hozzá a nazális, nyújtott, hadarós-dadogós beszéd mintha még a testtömegét is megnövelné, pedig ő nincs kitömve, mint Csányi. Szervét figurája "nem félrelép, de félrejár", azaz szeretőt tart Patkány Etus, a "délutáni színésznő" személyében, akinek, ugyebár, szabadok az estéi. Lelkes és lelkendezős, hangos-halk, bumfordi alak ez, akinek valahogy mégis jól áll a tánc, és persze a dalok is.

Patkány Etusnak meg ez a délutáni színésznőség áll jól, a minden árnyalatban túlzó fogalmazás - Kováts Adél fékevesztettnek tetsző játéka micsoda parádés megkomponáltsággal halad előre a nagy jelenésig, a szekrény hősnőjének főszerepéig, amikor is szép szabályosan viszi a tejfölt, ahogy kell. Tejföl itt sok van, jut belőle mindenkinek.

Radnóti Színház, március 18.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?