A könnyű szokott igazán nehéz lenni - a Radnóti Színház például az Anconai szerelmesek fanklubteremtő sokéves szériája óta keresgéli az utódot: az úgynevezett felhőtlenül szórakoztató produkciót. Sikeresnek, ízlésesnek, nívósnak és szellemesnek nehéz lenni egyszerre, márpedig pont ez a feladat. (Jó, persze tudom, hogy a színházak túlnyomó része helyből lemond az utóbbi háromról, rossz esetben helyettesíti őket a szimpla közönségességgel a legelső kedvéért.) A dolgot nehezíti, hogy a sikert nem, csak a többi hármat lehet létrehozni (jó esetben) a bemutatóra, s ha ez megvan, még mindig nincs garancia arra, hogy siker is lesz.
Most azonban nagyon úgy tűnik, hogy bejött: Heltai Jenő Naftalin című bohózata finom és frenetikus egyszerre, és a többi szükséges alkotóelemet is megfelelő arányban tartalmazza. Amúgy is passzol a színház profiljába mind a szerző, mind a kor: a több mint évszázados opusról alaposan leveregették a port, és felturbózták mai üzemmódra.
Darvas Ferenc és Várady Szabolcs hosszú és gyümölcsöző együttműködése voltaképpen "belövi" az előadás alaphangulatát: fanyar és pergős a zene és a szöveg. Hol Darvas Ferenc, hol Darvas Kristóf ül a zongoránál és a muzsikusok élén - mindketten vérbeli színházi zenészek, vagyis mindvégig összejátszanak a színészekkel, "fogják" az előadás tempóját és hullámzását. Várady Szabolcs új dalszövegei a saját hagyományába illeszkednek: blazírt frivolság, könnyed szemtelenség, látszólag össze nem illő vagy oda nem illő szavak természetes beépülése a kontextusba, és poén poén hátán, mindjárt a legelejétől, a Gyabronka József által előadott házmesterhimnusztól kezdve (amelybe belejátszik a Sorsszimfónia is, végtére sorsról van szó).
Szabó Máté rendezése alighanem ezzel, vagyis a mű fölfrissítésével kezdődött, a szereposztással folytatódott, és a magabiztos tempóban, a jókedvű játékosság könnyűkezű irányításában teljesedett ki. Persze nem kellett kitalálni - még kevésbé interpretálni -, miről is szól a darab, és a legkevésbé sem kellett neki aktuális (fel)hangot keresni: a keresztbe-kasul megcsalás témája egyrészt örökzöld, másrészt in concreto sosem rólunk szól, harmadrészt in abstracto mindig rólunk.
A színészek jók - de hát ezt tudtuk róluk. Mozgósítják tudásuk, profizmusuk, játékos kedvük javát - de ezt is mindig így szokták. Most mintha még az elengedhetetlen színházi szerencsés csillagzat is velük lenne: az apróságokban, részletekben rejtező "ördög" is az ő kezükre játszik.
Kliséket játszanak, de sem a paródiába, sem a figura mélylelkének feltárásába nem fullad bele senki. Gyabronka József házmesterében nyilván ott van a házmesterség mint olyan, de megmarad a kispályás ügyeskedő, a kedves simlis formátumánál. Csányi Sándor ügyvédet játszik, itt azonban a foglalkozás kliséi nem játszanak szerepet: Csányi potrohos, terpeszjárású, tömött bajszú férj, aki olykor kicsit kirúg a hámból, mérsékelt kockázattal és vehemenciával bízza magát könnyű kis hölgyek kezére. Csányi Sándor, aki mostanában szívesen vált ügyeletes szépfiúból jól játszható karakterre, nem "lubickol" a szerepben, viszont alaposan megcsinálja. A testmérethez idomuló, egyszerre nehézkes, mégis fürge mozgás, a tömött bajuszhoz illeszkedő bárgyú arcél a hasonló belsőt tükrözi: a mamlasz, voltaképpen jó szándékú férjet, aki nem habzsolni, csak parányit csipegetni szeretné az élet élveit. Az apró gesztusok, a nézés és a beszéd mind ki van találva, összesimítva, beledolgozva - remek alakítás. A feleségét, a monogámul kikapós Terkát Szávai Viktória játssza, az ő szokásos fanyar humorával, reflektált stílben.
Másfajta, összetettebb humort csillogtat a szerető szerepében Adorjáni Bálint, aki még a kockázatos "letolt gatyában keringőzést" is ízlésesen műveli, és egyre verejtékesebben, de valójában fokozódó lelkesedéssel bújik abba a bizonyos naftalinszagú szekrénybe - csak nőről legyen szó: Terkáról vagy Kabóczáné kapható "lányairól", mindegy. Ficsúr, a lelkes fajtából. A gazdag emlékezetű özvegyet, a még mindig férfifogó passzban lévő Kabóczánét Borbás Gabi játssza - jól összehangolva két "eladó" lányával, Ilkával és Milkával; előbbit Petrik Andrea mondénra és kihívóra, utóbbit Kakasy Dóra hamvasra és kezdőre veszi.
És van még egy páros, illetve háromszög: Terka szülei és az apa szeretője. Martin Márta szokásosan gazdag villanásaiból minden jelenésére jut jó néhány anyában, feleségben. Dr. Csapláros Károly szerepében pedig Szervét Tibor hozza be a figura barna pepita valóját (a felesége pöttyös barnában, a veje csíkos barnában van tartva Szakács Györgyi ismét parádés jelmeztárából): összes haja a homloka felé vesz irányt, totyogós léptei a téblábolás felé, és hozzá a nazális, nyújtott, hadarós-dadogós beszéd mintha még a testtömegét is megnövelné, pedig ő nincs kitömve, mint Csányi. Szervét figurája "nem félrelép, de félrejár", azaz szeretőt tart Patkány Etus, a "délutáni színésznő" személyében, akinek, ugyebár, szabadok az estéi. Lelkes és lelkendezős, hangos-halk, bumfordi alak ez, akinek valahogy mégis jól áll a tánc, és persze a dalok is.
Patkány Etusnak meg ez a délutáni színésznőség áll jól, a minden árnyalatban túlzó fogalmazás - Kováts Adél fékevesztettnek tetsző játéka micsoda parádés megkomponáltsággal halad előre a nagy jelenésig, a szekrény hősnőjének főszerepéig, amikor is szép szabályosan viszi a tejfölt, ahogy kell. Tejföl itt sok van, jut belőle mindenkinek.
Radnóti Színház, március 18.
