Csáki Judit

Valamikor az utolsó fázisban változhatott meg a darab címe: Ribillió Rómában lett a Dundo Marojéból. És valószínűleg ugyanebben az utolsó fázisban kerültek bele azok az ötletek is, amelyeket a Dundo Maroje tán nem viselt volna el pirulás nélkül. Valamint az is ekkortájt dőlhetett el, hogy elmarad a legutolsó fázis - az ötletek meg- és kirostálása, minek következtében elviselhető időtartamra, mondjuk, nettó három óra alá rövidült volna az előadás.

Egy osztálytalálkozó általában privát ügy; többnyire azért zajlik nyilvános helyen - étteremben, kocsmában, hajón -, mert ott férnek el az osztálytársak. De ha az osztály tagjai a nyilvánosság előtt dolgoznak (olykor élnek is), akkor miért ne lehetne a szokásosnál gyakoribb, éves találkozójuk is nyilvános?

Ha végre itt a nyár, a kritikus már nem álmélkodik azon, hogy nincs színházi holt szezon. Nyáron a színház éppen úgy dübörög, mint egyébként - legalábbis így tűnik föl a különféle műsorfüzetekből és internetes oldalakról. Nos, ez az a látszat, ami csal.

Nem is tudtam, hogy régóta érdekel engem egy olyan Tragédia-előadás, amely a drámából nem a szokásos történelmi tablót fölépítve jut el az emberiségbe vetett ember, Ádám lételméleti problémájához, hanem... Hanem például azt teszi, mint Vidnyánszky Attila: a személyiség kívülről - az Úr által - adományozott integritásának szükségszerű szétesése után a történelmet segítségül híva összekotor - összeás - egy másikat. Útján Lucifer kíséri; kissé nyegle, ironikus fickó.

Súlyos, döngő léptű előadás a litván Meno Fortas nevű együttes Macbethje. Kihívja a befogadói reflexeket: a szöveg mögötti rétegekben mozog, méghozzá lassan, töprengőn; nem értelmez - legalábbis a szó színházilag hagyományos értelmében -, hanem tükröz, mutat, feltár. Másként bontja ki Shakespeare hatalommutatványát, mint saját, itthon, éppen Gyulán is látott másik két Shakespeare-előadása, a Hamlet és az Othello: a sodrást, a svungot ebben az előadásban mintegy visszafelé, a végéről lelhetni föl, mikor magunk is rácsodálkozunk a megbillent-megbomlott személyiség hirtelennek ható pusztulására.

A gyulai várba illik a III. Richárd - ezért aztán tényleg kár, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban létrejött előadás nem ide készült, pontosabban ide nem készült, sem el, sem bele. Carmencita Brojboju zöld táblái szépen eltakarják a vár falait, és még a beépített lift is alkalmi emelvényre visz fel, nem a gyilokjáróra. Mondom, kár.

Meg sem lepődtem, amikor a gyulai sportcsarnok előtt - miközben vártunk, hogy bejussunk a Craiovai Nemzeti Színház Silviu Purcarete rendezte Szeget szeggel-előadására - megpillantottam Máté Gábort, aki tizenkét évvel ezelőtt a Katonában színre vitte ezt a Shakespeare-darabot, amelyen úgy lóg a happy end, mint...

Van valami magától értetődő abban, hogy Zsámbékon, a hajdani orosz (lehet, hogy magyar?) rakétabázison Krisztus megpróbáltatásai többedszerre is közönség elé kerülnek. A színháznak - legyen mozgásos vagy/és beszédes vagy/és zenés - itt ugyanis érdekes kontextusa van; mindenki menjen legalább másfél órával a kezdés előtt, és járja be az elvadult, mégis csodás terepet: színház az is, a múlt eleven kísértete vágtat a bokrok-fák közt.

Színházat vagy palotát formáz a fekete falú, majdnem üres tér (melyben egy tologatható kanapé az egyetlen bútordarab); középen, a fallapok elcsúsztatásával medencés helyiség (fürdőszoba?) nyílik. A medencében sár. Yvonne innen "támad", de tudván tudható, hogy előbb-utóbb mindenki megmártózik benne.

...Vannak aztán ezek az előadások, amelyekben ott van kimetszve ez a mi világunk; nem királyok és intrikusok, hadvezérek és félistenek népesítik be a színpadot, hanem nyugdíjas, leépült öregember, jó karban lévő ötvenes magányos nő, energikus terhes asszony... És nincs nagy drámai történés, tragikus vétség - hanem mindennapok vannak, passzentos bánatokkal, örömökkel, csalásokkal, vétkekkel. A halál persze abban is, ebben is otthonos. Csehov óriásköpönyegéből furtonfurt előbújik valaki. Mutatis mutandis.