Valamikor az utolsó fázisban változhatott meg a darab címe: Ribillió Rómában lett a Dundo Marojéból. És valószínűleg ugyanebben az utolsó fázisban kerültek bele azok az ötletek is, amelyeket a Dundo Maroje tán nem viselt volna el pirulás nélkül. Valamint az is ekkortájt dőlhetett el, hogy elmarad a legutolsó fázis - az ötletek meg- és kirostálása, minek következtében elviselhető időtartamra, mondjuk, nettó három óra alá rövidült volna az előadás.
Vidnyánszky Attila legújabb rendezése ősszel bevándorol a debreceni színházba - és csak remélni lehet, hogy a könnyed nyári szórakoztató dömpingben adekvátnak tetsző, a teliholdas nyári éj és a lombsusogtató szellő közjátékával kísért harsányságok szelíd és szolid színpadi játék formáját öltik. Vagy nem.
Én tényleg nem tudom, hogy egy "goldonis" patentekkel összeerősített, tipikusnak mondható reneszánsz vígjáték - apa-fiú konfliktussal, szerelmi bonyodalmakkal, álruhával, titokról föllebbenő fátyollal, szóval a maga meglehetős bonyolultságával, mely mindazonáltal mégiscsak önmagában hordozza a megoldások és megfejtések kulcsát - miért nem elegendő egy "igazi" előadáshoz. Kanavásznak, ugyebár, túlfejlett; nehéz ráaggatni azokat a pluszjelentéseket-üzeneteket, melyek ráaggatási kényszere járványos megbetegedésnek látszik. (A műsorfüzetben olvasható "értelmezés", melyben "reformszülőről", fogyasztásmániáról és hasonlókról esik szó, igazi "gondolta a fene".) A darab jellegzetes, ám kusza cselekménye a debreceniek előadásában már-már követhetetlen, s a követésbe belefáradt néző előbb-utóbb föladja, és beéri a német Hugó "Sie liebt Dich, yeah-yeah-yeah" Beatles-paródiájával.
Alexander Belozub díszlete önmagában is igényel némi fejtörést és lazaságot; a római Colosseumot mintázó rózsaszín emeletes marcipántorta (egyik alsó sarkában az előadást támogató Szamos felirata látszik) jó ötlet, ráadásul a kavarásos-rejtőzéses játékra is alkalmas, sőt: ablakai is kínálnak megannyi poént. Tud forogni is - ez is jó. De a forgó maga a rulett pörgetőtányérját idézi, számok és mezők mutatják magukat annak a kevés nézőnek, aki rálát. Ennek is muszáj játszania előbb-utóbb...
Aki azonban arra a következtetésre jutna a marcipántorta és a rulett összenövéséből, hogy itt a köztudomásúan forgandó szerencse kormányozza majd a mesei világot, az abban a tévhitben él, hogy a 16. századi dalmát író Dubrovnik-Róma tengelyben játszott darabja elég egy estére. Pedig - állítja Vidnyánszky és a társulat - alapos dúsításra szorul: zeneileg, szövegileg, képileg. A Doorstól Wagneren át Elvis Presleyig; a prológusban túlhangsúlyozott "majomképű, senkiházi kullancsemberektől" - akik természetesen a világ megrontására vannak fölesküdve, gondoljon mindenki arra, akire-amire akar - Maro (akinek nevéből naná, hogy megképződik a Róma szójáték) "gengszterrapjéig"; Kusturica (térben amúgy nem túl távoli) látványfílingjétől a pénznyerő játékgépen, a torta belsejére festett Bosch-figurákon, a szárnyas angyalon át a stilizált sztepptáncig és a zacskós spagettiig (de vajon hogy is kerül ide a nagy halom főtt tésztára - pastára - nyomott Globus kecsöp és Globus mustár?).
A színpad oldalán vannak még színes égőfüzérek, meg van egy hosszú asztal is, mely mögött az épp nem játszó Dundo Maroje és társai üldögélnek, s ha már így van, a jégtánc zsűrijéhez hasonlatosan fölemelt táblákkal pontozzák a táncra fakadó Pomet és Petrunjela teljesítményét; és van még egy zenekar is, hangszerekkel, noha a zene főleg gépről szól, ami azért nem baj, mert a zenészek is játszanak, felülnek például egy hármas biciklire (tandem plusz egy fő).
A tővel-heggyel összehordott ötletekből kellene kikerekednie annak a bizonyos rendezői koncepciónak, mely összerendezi az alakításokat. Melyek között akad néhány igazán figyelemreméltó. A zsugori Maroje apuka (Firenze helyett Rómába) elbitangolt fiacskáját játszó Rácz József még az elhalványított szerepben is remekel: kényszerűen szaggatott alakítása teli van parádés részletekkel, gengszterparódiával, ének- és táncbetéttel. Hogy valódi köze lenne Laurához, a first-class római kurtizánhoz, az nem derül ki, de erről nem ő tehet.
Az előadás főszereplőjévé a Laura kegyeire ácsingózó német Hugó szolgája, Pomet válik; Mészáros Tibor a legjobb reneszánsz szolgakliséket tölti meg kortársi reflexiókkal és rezignációval. Mintegy magától, lazán és természetesen valósítja meg azt, ami Vidnyánszky szándéka lehetett az ötszáz év áthidalásával és modern eszmék kifejezésével - és amit a színészek többsége szertehúzó, poénra járatott, önmutogató alakításával nagyjából porrá zúz. De Mészáros Tibor - mivel szerepének terjedelme a finomabb, visszafogottabb eszközök használatát is lehetővé teszi - sokat tesz azért, hogy a végére ismét teljesen összekuszálódott darab előadásáról mégis mosollyal távozzanak az elfáradt nézők.
Szentendrei Teátrum (Debreceni Csokonai Színház), augusztus 15.
