Súlyos, döngő léptű előadás a litván Meno Fortas nevű együttes Macbethje. Kihívja a befogadói reflexeket: a szöveg mögötti rétegekben mozog, méghozzá lassan, töprengőn; nem értelmez - legalábbis a szó színházilag hagyományos értelmében -, hanem tükröz, mutat, feltár. Másként bontja ki Shakespeare hatalommutatványát, mint saját, itthon, éppen Gyulán is látott másik két Shakespeare-előadása, a Hamlet és az Othello: a sodrást, a svungot ebben az előadásban mintegy visszafelé, a végéről lelhetni föl, mikor magunk is rácsodálkozunk a megbillent-megbomlott személyiség hirtelennek ható pusztulására.
Eimuntas Nekrosius majdnem tíz éve rendezte ezt az előadást - alighanem párhuzamosan az Othellóval, amit ugyancsak 1999-ben mutattak be, két évvel a Hamlet után -, azóta is repertoáron van, folyamatosan utaznak vele (akárcsak a trilógia első és harmadik részével), vagyis semmi kopottság, semmi beállt rutin nem érzékelhető a produkcióban. Ennek döntő oka nyilván a rendező és a társulat munkájának minősége, de része van benne a Nekrosius márkajelének tekinthető fizikai-képi környezetnek is. Amely oly természetesen, mégis szigorúan és változhatatlanul "szabályozza be" a színészi játékot, hogy a kihívás és megfelelés mindig friss és dinamikus.
A Macbeth tere sötét, és fa, és vas, és kötél, és kő. A háttérben egy óriási gerenda leng vízszintesen - súlyos ingásával metronómként vezényli és kíséri az előadást. A színpad közepén hatalmas fémüst - a boszorkányok kelléke ez, a varázslás edénye; de lefelé fordítva játékszer, kis domb, "erdei kellék": lerogyhat rá Macbeth, de felpattannak rá a boszorkányok, hogy meszszebbre kémlelhessenek a távolba. Erdőben járunk, a lélek erdejében, Macbethében; kis facsemete a hátán, ez az ő úticsomagja (és Banquóé is), amikor hazaérkezik az újabb győztes csatából, de lelkét már sötétbe vonja a boszorkányok jóslata. Kopár fák később a halottak is; nem lehasznált színpadi szimbólum ez, nem is Macbeth bomlott elméjének víziója, hanem a konkrét tárgyi környezet: befelé megyünk, az erdőbe. A birnamiba, gondolom.
Macbeth meglett középkorú férfi - a korpulens Kostas Smoriginas széles mozdulattal öleli keblére Banquót a boszorkányok jóslata hallatán -, későn jött neki az ígéret: már nem hagyhatja ki. A fiatal Duncan király halála valójában a házaspár szűkszavú dialógusában és bőséges gesztusaiban játszódik le, baljós zene kíséretében - ez utóbbi egyébként a látvánnyal, a mozgással és a fizikai anyagszerűséggel egyenrangúan keretezi az előadást. És ekkor emelkedik ki a többi közül az a motívum, amely nem mozdul többé középponti helyéről: Macbeth álma oda, Macbeth megölte az álmot, az éjszaka ezentúl a szüntelen gyötrelem, a lélekháborgás terepe.
Nekrosius alaposan meghúzta a szöveget, kirostált mozdíthatatlannak tudott szereplőket - Macduffról is csak beszélnek, de föl nem tűnik -, viszont szinte végig a színen tartja a boszorkányokat (három, "boszorkányosan" tehetséges színésznő), akik egyszerre mozgatják és nézik a történetet, kommentálják mozgással, hangokkal, mimikával. Tetszik nekik és félik is. És ők a párkák; baltával vágják el majd a Lady élete fonalát/kötelét, és a legvégén ők fejezik le Macbethet is. Vér nincs egy csepp sem - idegen anyag, a lélek nem vérzik.
A tér hátsó falán néhány - olykor letakart - megbillentett tükör vezet be bennünket, nézőket olyan terepre, amit rendesen nem látnánk, vagy más szögből látnánk; ez is fontos elem ebben a körmönfontan mélyülő, örvényszerűen táguló elemzésben, mely makacsul összpontosít Macbeth útjának kényszerű irányára, és a megbomlott lélek álomtalan-nyugtalan hullámzására.
A szokásos - és persze sokszor indokolt és hatásos - interpretációk lepattannak erről az előadásról. Nincsen például "libikókajáték" Macbeth és a Lady között (amikor is hol egyik, hol másik jár elöl a megszállottságban); nem, ők együtt, mintegy összeforrva barangolnak az erdőben, épp csak annyira válnak szét, míg az egyik a másikat magyarázza - például a tágas terűre, de szűkös atmoszférájúra szabott vacsorajelenetben, ahol a Lady a többieknek (a boszorkányoknak is) férje vízióit magyarázza, miközben Banquo a kérlelhetetlenül ingó gerendáról nézi a jelenetet. Szeretik egymást, mélyen és régóta; kapcsolatukat erotika is fűti, de az összeszokott-összehangolt mozdulatok is: jártasak egymásban. Ezért aztán némán is tudnak beszélni: egymás száját tapasztják be - micsoda ölelkezés! - a gondolás merészségétől viszszahőkölve.
Dalia Storyk (ő játszotta annak idején a Hamletben Gertrudot) Lady Macbethje nyúlánk, akár egy felkiáltójel, fekete ruhája csak a megőrülés jelenetében változik "fegyelmezetlen" fehér hosszú ingre. A színésznő monumentális jelenség - és ez a jelenség már az alakítás maga.
Fentről négy fémkoporsó lóg alá. És a végén, amikor Macbeth már magányosan szédeleg a térben, a boszorkányok fürkész pillantásaitól kísérve, majd alárogy a felfordított üstre, a négy koporsó megbillen, és elengedi súlyos terhét: hatalmas kövek görögnek alá. "Feltámad" a holtak erdeje, megannyi "fa" Dunsinane hegyén - és éles reflektorfény vág a szemünkbe: ébredés.
Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 10.
