Színházat vagy palotát formáz a fekete falú, majdnem üres tér (melyben egy tologatható kanapé az egyetlen bútordarab); középen, a fallapok elcsúsztatásával medencés helyiség (fürdőszoba?) nyílik. A medencében sár. Yvonne innen "támad", de tudván tudható, hogy előbb-utóbb mindenki megmártózik benne.
A királyi pár elegáns - sötét öltöny, fekete ruha, a királynőnek pazar és gondos kontya a koronája -, akárcsak udvartartásuk, a bombázó udvarhölgyek és a sima mozgású öltönyös urak; utóbbiak újságot olvasnak a kanapén, mintha oda se hederítenének semmire. Pedig csupa szem és csupa fül mindegyik.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László rendezésében hozta el a POSZT-ra Witold Gombrowicz darabját; a kevés olyan színházi alapmű egyikét, amelyek alapeszméje kanonizálódva bár, de széles értelmezési sávot enged a rendezőnek és a színészeknek.
Hiszen Yvonne lehet véglény - és ekként egy pusztító véglénybirodalom korai küldötte, valós fenyegetés, civilizációellenes cunami. Itt nem ez; hanem szelíd imbecillis, aki szándéktalanul is rejti retardáltsága fokát és mélységét, ezért csupa kiszámíthatatlanság, vagyis folytonos provokáció.
Bocsárdi mívesen teátrális rendezése ez utóbbira teszi a hangsúlyt; vagyis inkább a lepárolt jelentést, a provokációt magát emeli ki. Az udvar élete és mozgása szabott koreográfia (Fatma Mohamed) szerint folyik, melynek szinte minden pillanatát a kamarás kezében lévő kamera rögzíti és továbbítja a kivetítőre. Expresszív képek tudósítanak arról, hogy egy meglehetősen üres formalizmus hogyan szabályozza a hétköznapi életet, és miként fedi el a takarni szándékozott ifjúkori bűnöket, palástolandónak tartott szenvedélyeket. A képmutatásnak nemcsak rögzített mozgásrendszere és merev szövegtartománya van, hanem még dallama is: a Kamarás - Pálffy Tibor remek alakítása - például énekbeszédben szólítja meg a többieket, akik olykor maguk is átveszik ezt az intonációt.
Ebbe a sziklaszilárd látványosságba robban bele Yvonne, aki persze mit sem tud erről a berobbanásról. Eltúlzott véglénykülseje, a taszításra hangolt látványa az első pillanatban előrevetíti szomorú végét - s ezzel mintegy ki is szivattyúzza a folyamatból a tragikus dimenziót. Yvonne lénye ugyanis esélyt sem ad arra, hogy hajlítsa és ezzel próbára tegye az udvar tűrőképességét; nem több, mint tárgyiasult ürügy arra, hogy Fülöp herceg kamaszos dacból "megfingassa" csöppet sem tisztelt királyi szüleit. Fülöpről szólhatna tán e lázadásnak maszkírozott monumentális csínytevés, de nemigen van okunk esélyt adni a szándék komolyságának. A felfokozott stilizáció viszont jól mutatja Fülöp másfajta - az Yvonne-étól persze merőben eltérő - retardáltságát.
Ezért aztán jól teszi a közönség, hogy kellemesen kacarászik azon a színjátékon, amelyre Fülöp szeszélye készteti a királyi párt: igyekeznének el- és befogadni az Yvonne-formájú rejtélyes pokolgépet. Bocsárdi rendezése ezekben a jelenetekben igazolja önmagát: Ignác király hason csúszva követi a megrémült Yvonne-t a kanapé alá, mígnem a lány már áll a túloldalon, a király pedig a kanapé alatt gügyörészik egyre kétségbeesettebben a "mutyulinak"É
Az udvarilag domesztikált Yvonne a második részre kivakarózik a rászáradt sárból, és rongyait, lógó műmelleit levetve nadrágba-ingbe bújtatottan, lenyalt hajjal, nem nélküli bábként provokál tovább. Kicsid Gizellának ekkor nyílik igazán módja arra, hogy több legyen, mint rémületes jelenség - eddig színészi bravúr volt a véglény mozgatása, mostantól az alakítás mélysége is megmutatkozik: a civilizáltnak álcázott öltözetben - Dobre-Kóthay Judit jelmezei ismét lényegre törően beszédesek - az öntudatlan áldozatiság bolyong a színpadon, olykor tétován artikulálva ösztöneit, máskor csomagként tűrve másságát. A stilizációba ekkor mégiscsak belopakodik az érzelmi tartomány: a halálra ítéltség megrendítő atmoszférája. Közeleg a vég ugyanis.
Mert ekkor már minden és mindenki Yvonne megölésére tör. A rejtett bűnök immár lelepleződve az asztalon - mintegy feltálalva az ominózus tejfölös kárász mellé. Nem lesz itt szükség sem Margit királyné - Gajzágó Zsuzsa őrültbe játszó boldogtalanja - mérgére, sem Fülöp - Mátray László ingatag óriáscsecsemője - gyakran villogtatott késére, mert Ignác király - Nemes Levente pompás alakításában felfújt uralkodóklisének mutatja -, szóval Ignác király tejfölös kárásza győz: attól, vagyis a szálkától kell megfulladnia Yvonne-nak.
A szépen kidolgozott, hatásos epizódalakításokkal - Váta Loránd Cirillje, Kőmíves Mihály Kancellárja is közéjük tartozik - gazdagított látványszínházban hosszas némajelenet előzi meg Yvonne megfulladását. Valóságos balett, összedolgozott "egészpályás letámadás". Eltúlzott, túlméretes erőfeszítés arra, hogy ez az önkéntelen, kellemetlen provokáció eltűnjék az olajozottan dolgozó gépezetből. Yvonne szép csöndesen, kamerával közvetített közeliben teszi meg, amit meg kell tennie: meghal. Dolga végeztével. A kép kimerevedik - és ebben a képben Bocsárdi látványos szertartásszínháza összehajlik egy mégiscsak emberi lény szomorú végével.
Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, POSZT, június 5.
