Meg sem lepődtem, amikor a gyulai sportcsarnok előtt - miközben vártunk, hogy bejussunk a Craiovai Nemzeti Színház Silviu Purcarete rendezte Szeget szeggel-előadására - megpillantottam Máté Gábort, aki tizenkét évvel ezelőtt a Katonában színre vitte ezt a Shakespeare-darabot, amelyen úgy lóg a happy end, mint...
Brutális első jelenet volt - Máté egy aluljáróból fogalmazta újra a darabot, és hangsúlyozta az egyéni döntések tragikus és önpusztító aspektusát. És most is brutális első jelenet van; mégsem "a világ mit sem változott" közhely illusztrációja ez. Inkább azt mutatja, hogy a brutalitásnak magának is van fejlődéstörténete, és számos formája lehetséges. Purcarete ugyancsak mélyből indít, erősen szürkében tart, groteszkben "bonyolít", és diktátorról, népről mesél.
A díszletet, jelmezt is ő találta ki (Gabriel Manescuval): szürke dobozban, nehéz slafrokban vonszolja magát mindenki, mármint a tömeg, amely hangsúlyosan hasonló egyedekből áll: karikás szemű, szürke arcú, egyszerre szedált és feldobott emberekből, akik alighanem betegek is, hiszen rémes kis fekete pöttyök vannak rajtuk, ragasztócsíkkal fedve. Ez tán szifiliszes tünet, melynek beszerzési helye is adott: füstös-szürke orgiák zajlanak a dráma egyes fordulatai közt - nem féktelen tivornya ez, inkább alkoholban és szexusban áztatott dekadencia, apátia. Ezt az "alapszövetet" némi börtönintermezzók, megkötözött foglyok vonszolása, ragasztószalaggal fedett szájak pettyezik.
A szürke falak a legmozgékonyabbak - a műszak remekül dolgozik -, szabdalják a teret, olykor fenyegetőn nyomulnak a közönség felé. Takarásukban gyorsan változnak a helyszínek és a szereplők - csak a szürkeség állandó; ha vér kerül rá, mert kerül, hát az is gyorsan eltűnik. A falakon kívül néhány asztal a díszlet - olykor valamely kommunális ebédlő terét alkotják (diliház és börtön kombinációja?). Néha esznek is - az alapvető vegetatív funkciók dominálnak.
Ezek egyike a zabolázatlan agresszió is; annyi van belőle Purcarete rendezésében, hogy az alaptónus része, akárcsak a szürkeség. Van a nyájas fajta - ezt a "jó herceg" képviseli, akinek fegyvere és egyben uralkodásának szimbóluma a toll; ezt adja át Angelónak, hogy teremtsen rendet - értsd: írjon alá ítéleteket - a bűnös városban. Ahol a város és a nép állapota meglehetős pontosan tükrözi a "jó herceg" Vincentio személyiségét és uralkodását - Angelónak tehát tényleg lenne dolga. Õ fekete öltönyös, lenyalt hajú, pengeszájú és ökölbe szorított kezű diktátor; őshonos mindenütt, Afrikától a banánköztársaságokon át a Közel-Keletig, de Európát se felejtsük ki a sorból. Angelo agresszivitása sikertelen önfegyelmi próbálkozások mögül tör felszínre; hol a genitáliákkal telegraffitizett falat törli dühödten, hol magányában tombol. A nép agressziója részvétlenségben és közönyben mutatkozik - tán a hóhér látszik némileg szelídnek.
A játéktér és a közönség közt is áll két asztal, az egyik Lucio birodalma; lepukkant figura ő is, de kiemelkedik a tömegből, közvetít, kommentál és néven nevez olykor, játékmester módjára közlekedik a tér és a történet síkjai közt; tisztára okvetetlenkedő értelmiségi - nem sejtjük előre, mégsem lepődünk meg azon, hogy ő aztán nem úszhatja meg a másságát. De addig még sok van hátra. Angelo - miután a nép nagyjából lenullázva - Claudio kivégzésére összpontosít, illetve arra, hogy a fiú húgától, az apácának készülő Izabellától megkapja azt az árat, amiért majd persze mégsem kegyelmezne a bátyjánakÉ E történetnek számos fordulata van - tárgyalnak asztalnál, mint igazi politikusok, a háttérből a nép bámul és szurkol, aztán a lány csúszik-mászik, bedobna mindent, vagy majdnem mindent. Purcarete rendezésében nem kap kiemelt figyelmet az, hogy Izabella a szüzességét azért mégsem áldozná be a bátyjáért, és ezt meg is mondja neki.
A rendező képei erősek - és a legbeszédesebbek; akár a magas létrákra "szerelt" zárdát, akár a kivégzés közeledtével viharos gyorsasággal sikló falakat látjuk, akár azt, hogy Angelo szinte önkívületben és pucéron az asztalon hasalva írja alá Claudio ítéletét. Egy diktatúra végnapjai, végső vergődése ez - noha szó sincs arról, hogy jobb jönne utána. Vincentio félelmetes-nevetséges álöltözetben, egészen közelről szemléli az eseményeket, és szemlélődésében leginkább a kíváncsiság eleven. Energikusan munkálkodik azon, hogy Angelo ne kaphassa meg Izabellát, viszont legyen kénytelen belebódulni elhagyott menyasszonyába, az álruhába bújtatott Mariannába, merthogy közben támadt egy ötlete...
Ilie Gheorghe nyájas gazember-Vincentiójára jól felel Valentin Mihali "kockás" Angelo-alakítása; még Valeriu Dogaru a népbe simuló, hajdani formátumát meg-megcsillantó Escalusát kell kiemelni abból a fantasztikus ensemble-játékból, amelyet a craiovaiak produkálnak. Sorin Leoveanu Luciója vérbe fagyva hever az ebédlő padlóján a végén, ez az előadás ikonja, miközben Vincentio magával ragadta Valentina Popa immár tehetetlenségbe töppedt Izabelláját, és győzedelmesen kivágtatott a színről. Győzött a szürke.
Craiovai Nemzeti Színház, Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 2.
