Nem is tudtam, hogy régóta érdekel engem egy olyan Tragédia-előadás, amely a drámából nem a szokásos történelmi tablót fölépítve jut el az emberiségbe vetett ember, Ádám lételméleti problémájához, hanem... Hanem például azt teszi, mint Vidnyánszky Attila: a személyiség kívülről - az Úr által - adományozott integritásának szükségszerű szétesése után a történelmet segítségül híva összekotor - összeás - egy másikat. Útján Lucifer kíséri; kissé nyegle, ironikus fickó.
A Zsámbéki Színházi Bázis és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház közös produkcióban mutatta be Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját - amely voltaképpen felújítása egy tíz évvel ezelőtti beregszászi előadásnak.
Van a bázison egy rakétasiló vagy hangárcsoport, hat hangár egymás mellett, felülről némi föld álcázza, oldalról mesterségesen emelt domb keríti - régen, gondolom, itt parkoltak a rakéták, a falon mindenesetre ott a lelkesítő felirat: "Budapest légterét védjük" -, amely előtt jókora betonplacc nyílik, körben az elvadult, buja természet, mögötte meg a budai medence csodás panorámája; a legjobb hely arra, hogy a létezés értelmén, a személyiség lehetőségein elmélkedjék az ember.
A beregszásziak együttes játékban a legerősebbek - ezt az erényt jól "hangosítja föl" a teatralitás változatos formáiban otthonos és ötletes rendező. A játéktér közepén álló földkupacot - ki hinné: ez maga a díszlet - addig püföli-döngeti ritmusosan, olykor "kánonban", mindenesetre különféle "szólamokban" ásójával-lapátjával a színészcsapat, míg evidenssé válik: maga az építő-romboló emberiség ügyködik itten. Az Úr betekerte a fölöttük lógó lámpába az egyetlen villanykörtét - nem nagy fény, ennyi jut; mégiscsak világosság. Fényeskedik.
Lucifer távolról, a támfalról szemléli a jelenetet - Trill Zsolt kölykös-vagány rezonőrje gyengéden, olykor gúnyosan istápolja majd Varga József kalandokba beleszédülő Ádámját, aki rá is szorul a gyámolításra, mert elég tétován bolyong a történelmi útvesztőben -, és csak akkor lép közbe, amikor, úgymond, ütközetet nyerhet az Úrral szemben: egy kalandvágyó, kíváncsi Éva (Vass Magdolna) gyakorlatilag Ádám aktív közreműködése nélkül elintézi a kiűzetést. Mezítelen lépdelnek a színészek a hangárok sötét mélyére: elkezdődik az emberiség története.
Szegény színház ez: alig néhány lepel és apró kellék jelzi a különböző történelmi színeket - igaz, az ötletesség, a változatosság, a fantázia és a kreativitás milliókat pótol. A földkupacból előkerülnek a legszükségesebbek - és oda hullanak majd a már fölöslegesek. Vidnyánszky Attila - Kozma András dramaturggal - alaposan meghúzta a szöveget is: egy trappban vágtatunk végig a Tragédián. Akár az egyiptomi szín társadalmi konfliktusát, akár a római szín dekadens mulatozását nézzük, sodródó, rendre rosszul választó, mindig mellényúló embereket, tömegeket látunk, de még a két prágai szín közé ékelt francia forradalom is erről, az egyes embert mindig elbizonytalanító vesztésről szól. A beregszászi társulat lenyűgöző összjátékkal sokszorozza meg az egyes ember dilemmáját - hogy magunk is elbizonytalanodunk: van-e értelme individuumról, integer személyiségről beszélni.
Lucifer nyugalma, játékossága ontológiai szkepszist fed ugyan, de nem rezignált és nem kívülálló. Együttérzéssel és Trill virtuóz-könynyed alakításában sok komikus gesztussal kíséri-lökdösi Ádámját a felnőtté válás útján.
Az Úr - akit ugyancsak Varga József játszik, vagyis érdekes szerepösszevonás történik Ádámmal - kissé öntelt és túlságosan is magabízó figura: hosszú csőbe dübörgi sztentori hangon önmaga dicsőségét. Nem arról van szó, hogy Vidnyánszky lefokozta volna Lucifer ellenfelét - inkább arról, hogy a konfliktus magvát itt Ádám hordozza.
A zsámbéki helyszín bizonyos szempontból túlságosan is tökéletes: a történelem itt annyira beszédes, hogy mintegy a környezet röpteti végig Ádámot a történelmi színeken - mígnem a falanszter színben a hangár is megtalálja szerepét. A falára vetülve ormótlan árnyak panaszolják méltatlankodva, hogy sivárságra és értelmetlenségre és embertelenségre kényszeríti őket a koruk - ennél jobb helyen ezt nemigen lehet elmondani.
Lucifer lázasan lapátolja a földhányást a londoni színben. A dráma kétharmados pontjára - tán épp az aranymetszés helyére - helyezett jelenetben megássa a sírt az emberiségnek, és végignézi, amint a szereplők sorra bele is ugranak az ismét csak túlságosan igazi sírba. Éva kívül marad - Lucifer hatalmából kikerülvén jelzi, hogy végül neki lesz hatalma Ádám felett.
A földhányásba temetett történelmet az előadás alatt lassan körbekerítik egy hosszú szőnyeggel - a világ véges, ennyi. De amikor az űrben összekapaszkodik a két ember - Ádám és Lucifer -, és a Vidnyánszkynál mindig kiemelt testbeszéddel elmozogják kivetettségüket, megmutatkozik egy másik dimenzió. Lucifer fölsegíti Ádámot a lámpa fölé - ki az Úr által teremtett térből. Onnan beszéli vissza Éva a földre - és Ádám megfogja az ásót. Bízva bíz - mást nem tehet.
Zsámbék, június 27.
