Sok a szöveg - Fortedanse: Evangélium (színház)

  • Csáki Judit
  • 2008. július 3.

Zene

Van valami magától értetődő abban, hogy Zsámbékon, a hajdani orosz (lehet, hogy magyar?) rakétabázison Krisztus megpróbáltatásai többedszerre is közönség elé kerülnek. A színháznak - legyen mozgásos vagy/és beszédes vagy/és zenés - itt ugyanis érdekes kontextusa van; mindenki menjen legalább másfél órával a kezdés előtt, és járja be az elvadult, mégis csodás terepet: színház az is, a múlt eleven kísértete vágtat a bokrok-fák közt.

Van valami magától értetődő abban, hogy Zsámbékon, a hajdani orosz (lehet, hogy magyar?) rakétabázison Krisztus megpróbáltatásai többedszerre is közönség elé kerülnek. A színháznak - legyen mozgásos vagy/és beszédes vagy/és zenés - itt ugyanis érdekes kontextusa van; mindenki menjen legalább másfél órával a kezdés előtt, és járja be az elvadult, mégis csodás terepet: színház az is, a múlt eleven kísértete vágtat a bokrok-fák közt.

És aztán menjen oda a hangárhoz, ahol az Evangélium című előadást játsszák Horváth Csaba rendezésében. Mécsest lát majd, és keresztet - itt a hitről, sőt, a Hitről lesz szó. A produkció bizonyos értelemben folytatása vagy párja egy két évvel ezelőtti bemutatónak, a Sopsits Árpád rendezte Passiónak.

A legerősebb összekötő elem természetesen a téma - most Máté evangéliumából elevenítik fel Jézus történetét; a leglátványosabb pedig a játék tere: a hófehér lisztpadló. Két éve "vér" is színezte - most csak a verejték tapasztja csirizzé. Antal Csaba díszlete a közönséget is magába fogja: a végére hajunkon-ruhánkon finom lisztpára ül.

Horváth Csaba együttesében, a Fortedanse-ban mindenki két nyelven beszél, pontosabban két nyelvből csinál egy harmadikat: színész és táncos ötvözetéből készül ez a színház, amely legalább annyira épít a témában való otthonosságunkra, mint nyitottságunkra. Erős képi kifejezésmódjában a szöveg szorul a leghátrébb - és ez nem kifogás, csak puszta észrevétel; mindjárt kiderül, menynyire nem baj, hogy így van, sőt.

Amikor az elején bejönnek - "bemozognak" - a szereplők, az erős drámaiságot sugalló együttesből szép lassan kiválik Jézus alakja; Horváth Lajos Ottó nem a modern korban immár hagyományosnak tekinthető rezignált, a jövőbe látástól és mindentudástól sújtott alakot hozza elénk, hanem a karizmájával és példájával ható, ha úgy vesszük, sikeres-manipulatív alakot. Majdnem bárki lehetne ő; helyet cserélhetne akár Krisztik Csaba Júdásával. De majdnem bárkivel a tizenkét apostol közül - akik alkalomadtán nem apostolok, hanem a Krisztust kiáltó, Barabást artikuláló nép -, ezért aztán nem csoda, hogy kiválasztottságának súlya nyomja is, nemcsak emeli. Horváth Lajos Ottó a szövegekben jobban, a mozgásban kevésbé hangsúlyozza az ikonná vált Jézust - de amúgy is érdemesebb a mozgásra és a látványra figyelnünk.

Időnk van rá bőven. Az előadás a maga két órájával objektíve nem, szubjektíve viszont nagyon hosszú - és nemcsak azért, mert ismerjük a sztorit, "tudjuk, mi lesz a vége"; bár dőreség lenne azt állítani, hogy a kereszthez vezető út állomásait magában előrevetítő néző nem unatkozik olykor az ismerős fordulat láttán. Hanem mert Szálinger Balázs szövegei a magabiztos alapról dobbantva is megmaradnak tautológiának - pontosabban azzá válnak -, az előadás éppen ezért majdhogynem kétszer pereg le.

Horváth Csaba rendezésébe csak nagy ritkán képesek harmonikusan és maradéktalanul beilleszkedni a szöveges részek. Furcsa érzés: a beszéd majdnem felesleges itt, annyira drámaian és sokrétűen fejezi ki a történet belső feszültségét a látvány, ráadásul a táncos-színészek mozgása és mimikája is a szöveg elébe nyomul. (Emlékszem Horváth Csaba zenétlen Csodálatos mandarinjára: egyszerűen mögé gondoltuk a zenét.)

A Kajafást és Pilátust elektromos tolószékben játszó Gazsó György elsősorban arckifejezésével és testtartásával hozza az ellenséges kívülállót, majd a "mosom kezeimet" dús rétegzettségét. Igazán fölösleges háromszor is kinyilvánítania, hogy Jézust ártatlannak találja, és hogy csúnyákat gondol a vérszomjas tömegről...

A Máriát játszó Zarnóczay Gizelláé a legjobb alakítás ezen az estén; hoszszú fehér uszályát maga után húzva (vagy föntről lelógatva) a fal egyik kiszögelléséről nézi az alant kavargó drámát, majd a kálváriát - az ő szövegei leginkább aláfestik azt az anyadrámát, amely nemcsak Jézus anyjának sajátja. Zarnóczay modern szerepfelfogása és intonációja sorvezetője lehetett volna az előadásnak.

A Júdást játszó Krisztik Csaba is erősebb és hatásosabb, valahányszor testtel és arccal kell megjelenítenie a figura drámaiságát; karizmatikus táncos lévén képes hitelesíteni a tett jogosságát - eretnek vallási és lehengerlő színházi akció...

Sipos Vera Mária Magdolnájában Mária féltése és aggodalma visszhangzik tompán: az akrobatikus ügyességű színésznő igyekvő és lelkes táncos, de leginkább a szavakkal beszél.

Kovács Lehel energikus odaadása, Vati Tamás örök csodálkozó sodródása, a nők - mind menyasszonyi ruhát visel - virtuóz figura- és szerepváltása mozgatja-sodorja az előadást. Arról, hogy ez a sodrás túl sokszor lanyhul és gyöngül, a feldolgozás módjának dilemmáját eldönteni képtelen rendezői koncepció tehet.

Nyeltük a lisztet, figyeltük a verejték és a liszt találkozásának megannyi változatát, az emelkedett pillanatok törvényszerű elérkezését - és amikor azt láttuk, hogy Jézus eleven keresztre feszül föl, már tényleg csak arra lehetett gondolni: ezt is láttuk már. Meg arra, hogy - sok a szöveg.

Zsámbéki Színházi Bázis, június 21.

Neked ajánljuk