A kisvárdai fesztivál - vagyis a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja - jubileumot ül ebben az évben: huszadszorra invitálják a Szabolcs megyei városba a határon túli színházakat, Aradtól a Vajdaságig. És gondolkodnak az új néven is, hiszen határról több esetben már nemigen beszélhetünkÉ
A nyitó előadás - tán hangulati alapozásképpen - a beregszásziak Vidnyánszky Attila rendezte Liliomfija volt (melyről a tavalyi zsámbéki vendégjáték alkalmával már írtunk). Ezt a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának produkciója követte, Gorkij Kispolgárok című drámája új fordításban - Kicsik és polgárok lett a címe -, a társulathoz vissza-visszatérő Verebes István rendezésében.
Faragó Zsuzsa szövege - mint ezt a szándékot a fordító is hangsúlyozta - megszabadult azoktól az implicit és explicit utalásoktól, amelyek Gorkijnak ebben a művében, mintegy visszavetítve, az eljövendő forradalom előszelét kavarták, és a nemzedéki konfliktushalmazt elsődlegesen történelmi okokra és perspektívákra vezették vissza. Viszont került bele sok kortársi káromkodás, trágárság és nyelvi csököttség - ezektől, távolról sem prüdériából, sokkal inkább a fülünket kímélendő, szívesen eltekintettünk volna. Akárcsak Verebes leghangsúlyosabb, a műélvezetet minduntalan megzavaró alapötletétől: a dráma számtalanszor félbeszakad, kékes fény vetül a színpadra, és a szereplők, tán múlt századelős kabarézenére, táncra perdülnek, pontosabban valamiféle koreográfia szerint mozognak kicsit, hogy aztán lenyugodván (kék fény meg kialudván) folytassák a játékot. A modernista flikk-flakk sajnos csak finoman volt elszabotálvaÉ
A játék meg harsányan és hangosan árad. És ha valaki mégsem értene a szóból, hát a kínálkozó gesztusok jól fölnagyítva támasztják alá a mondandót. Ami nem több - igaz, nem is kevesebb -, mint hogy a fiúk unják az apákat, a lányok az anyákat, ettől mindenki elkeseredett és neurotikus, és persze a felnövekvő új nemzedék nem ér fabatkát sem. És akad egy megmondó ember, ő alkoholista flaszterfilozófus; és van egy öntörvényű és feslett erkölcsű lány, éppen erősen terhes - a színésznő civilben -, aki csak azért is elcsábítja a család pipogya fiacskáját. És hát ez a legjobb, ami történhet: a fiúval és mindenkivel. És van még egy lány, egy nevelt fiú, egy habókos bérlő, neki is egy lánya - nagy tabló ez, isteni zenekarként muzsikálna jó karmester kezében.
Gorkij eredeti darabja szoros kortársa Csehov Három nővérének; utóbbi nemcsak a több-kevesebb sikerrel láttatott és takart külső-belső konfliktusokról, hanem konkrétan például a Tánya nevű, csöndesen kesergő lányról is eszünkbe juthat, akárcsak az, hogy Gorkij ebben a legelső művében még nem cizellál, hanem halmoz. Ebből a halomból a rendezőnek kellett volna kiválogatnia valami többet annál, mint hogy az élet nagyon nehéz. Akkor és most, és alighanem mindig. Nagyszerű színészek illusztrálnak vehemensen - tán csak Faragó Edit anyafigurája mutat árnyalatokat.
Másnap a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatta be Szabó Magda Az ajtó című művét, melyet Bereményi Géza írt színpadra és rendezett meg, immáron többedszer. Ha nem tudnám tudván az ellenkezőjét, hihetném, hogy sültrealista múzeumi színjátszás folyik a (volt) határokon túl - merthogy az ifjabbak (értsd: a harmincasok) egyre a térdüket csapkodták: ilyent ők még (már) nem láttak.
És a földhöztapadt, formalista realizmus formálisan is mindig megbosszulja magát: az osztott színpad egyik fele az írónő és férje lakása (önéletrajzi alakok persze), a másik fél a rejtélyes szomszédé, Emerencé. A kettő között keskeny út vezet. Idő kérdése, hogy felboruljon a rend - amit egyébként, ha nincs diktálva-mutatva, a kutya sem kérne számon; jönnek-mennek a "falon" és ajtón át, a lakásba besöprik a havat, az orvos az írónő lakrészének hálószobájából gyalogol be Emerenc kertjébe, szóval teljes a káoszÉ
Egy titokról, rejtélyről szólna a darab: kicsoda Emerenc, és mit rejteget konkrétan és képletesen gondosan zárt ajtaja mögött. Lőrinc Ágnes szoborszerű tartással és fölvetett fejjel mutat is valami rejtélyességet, csak azt nehéz elhitetnie, hogy éppen a László Zita megformálta írónőt fogadja bizalmába, neki tárja majd föl az ajtót és a titkát. Egy - mi tagadás, már az írói megformálás során is - erősen narcisztikusra faragott figura alig palástolt öntömjénje fokozódik itt az alig viselhetőig; ehhez képest a mindössze külsődleges "mutatom, hogy mit játszom" típusú alakítások mérsékelten zavaróak.
A színész bejön, beszél, gesztikulál, elhallgat, kimegy. Majd csak kiderül belőle valami - ez lehetett az alapja Bereményi rendezői koncepciójának. Még ha játékmesternek szegődött is - vagy egy egyszeri (zalaegerszegi) siker szatmárnémeti újrázására -, kellett volna némi elgondolás arról, hogy mit mondjon ez a valaha nagy sikerű regény a mai színházi közönségnek.
Sajnáltam mindenkit - magunkat is, eléggé.
Nem volt szerencsém a kisvárdai starttal - a legjobb előadások és én megint nem találkoztunk.
Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, június 12-20.
