A gyulai várba illik a III. Richárd - ezért aztán tényleg kár, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban létrejött előadás nem ide készült, pontosabban ide nem készült, sem el, sem bele. Carmencita Brojboju zöld táblái szépen eltakarják a vár falait, és még a beépített lift is alkalmi emelvényre visz fel, nem a gyilokjáróra. Mondom, kár.
Amúgy röpke ígérettel indul a Tompa Gábor rendezte előadás: a három plazmatévén háborús pusztítás nyomai, szétlőtt házak, sivár romhalmaz mutatják, hogy a Rózsák háborúja sokba van. A játéktéren felállított számos vitrinben pedig levágott fejek, csecsemő- és magzathullák - Varga-Járó Ilona remek maszkjai-figurái - jelzik, hogy itt az ölés az úzus, és a polcokon van még hely bőven.
A háborúba, a York-Lancester-trónharcba beledemoralizálódott országban a koronának sincs becse - leginkább az egyik népszerű gyorsétteremben osztogatott papírkoronára hasonlít az a szimbólum, amelyet egy valószínűtlenül fényes domina forgat a kezében, majd húz föl a valószínűtlenül hosszú combjára. Közben a képernyőkön a királyi pár vacsorál valami elegáns helyen, már a desszertnél tartanak, egymás ujjáról nyalják le a tejszínhabot - erotika van.
Aztán Richárd van, illetve Gloster hercege, a nyomorék, aki arcára merevült kópés vigyorral, mint egy jól kitervelt csínyt, úgy jelenti be, hogy itt aztán kő kövön nem marad. Pedig látjuk: már most is csak kő kövön... Kamaszos hévvel, szinte dacosan nyomkodja a szavak első szótagját - ez a túlartikulálás, amely többek beszédét, de nem az alakításokat jellemzi, alighanem a legállandóbb eleme ennek az előadásnak.
A kezdeti ígéret keltette várakozást - hogy ugyanis itt egy bejáratott-kidolgozott romlottság lesz csúcsra járatva Richárd figurájában - lassan feledni kell, mert a színpadot beborítják a színházi fesztiválturizmus "eszperantó" elemei, csupa trendi cucc. Clarence egy nyakpárnával megy a börtönbe - a mobiltelefonját elveszik tőle; Lady Anna manökenstílben vonul be és mikrofonba búgja monológját - ez a divatbemutató-motívum amúgy az összes nőt beszabályozza, csupa haute-couture és kifutó és fenékringatás a női vonal. Lady Anna mesterkélt (vagy ironikus) sírbeszéde amúgy erősen csökkenti Richárd csábításának bravúrját - de a lefokozások tekintetében ez még a legkevesebb.
Margit az ő átkával - és ugyancsak feltűnő ruhájával, valamint égnek álló hajával - leginkább a Macbethből idetévedt vészbanyának tűnik; és ha már idetévedés, akkor a bérgyilkosok meg Tarantinóból tévedtek ide, obligát hegedűtokjukkal. És "antanténusszal" számolják ki, melyikük ölje meg Clarence-et. A szegény York hercegné bávatagon melegíti a kanalát a láng felett - de mások is söprögetik a kokót szépen. Lord Stanley a színpadon álló utcai telefonfülkéből hívja föl Lord Hastingset (vannak ezek a megrögzött mobilellenesek); még szerencse, hogy Hastings telefonja kijelzi, hogy Stanley keresi őt az utcárólÉ
A kivetítőn közben tenger morajlik - alant meg mobilon intrikálnak folyvást. Richárdot egy kibeszélőshow keretében a Mónikára igen hasonlító Buckingham győzködi arról a nép nevében, hogy királlyá kell lennie, amit Richárd - még mindig kópés vigyorral az arcán - vonakodva elfogad. A forgatás ugyancsak internacionális intonációjában a domina már asszisztens, és tátott szájjal rágógumizva mutatja, milyen is egy asszisztens. A forgatás szünetében angol nyelvű reklámfilmet látunk a kolozsvári színházról; a fölemlített hírességek sorában időben Harag Györgyig jutunk, és már vége is a szünetnek.
Lady Anna szinte észrevétlenül hal meg, de mielőtt meghal, még hozzámegy Richárdhoz, aki pedig veri, de nagyon, véres csíkok vannak a hátán. Esetleg kissé durva erotikus játékok nyomai - ez jut eszünkbe, amikor Richárd picit később jó mélyen benyúl Erzsébet királyné ruhája alá, és úgy kéri feleségül a lányát. Itt már nagyjából befordultunk az utolsó kanyarba, Richárddal együtt, aki még egy hisztérikus "unlak"-kal Buckinghamre is kimondja a halálos ítéletet, és máris az őrület peremén ácsorog; másnak minek is lehetne betudni, hogy "országát egy lóért", amikor se csata, se kilőtt ló, valószínűleg álmodja az egészet, ahogy a számos kórboncnokjelmezbe öltöztetett valahai áldozatát, a népet, a sokaságot is; ők Florin Fieroiu koreográfiájára emelik égnek a karjukat, a vitrinek eltűntek, a kép hatásos, értelmét kár kutatni, az álomnak ilyesmije nincsen.
Aztán jön Richmond, odafönt a kivetítőn - hát persze hogy leginkább nyakatlan szerb maffiózóra emlékeztet, obligát napszemüveg, és persze hogy angol nyelvre vált, ez hiányzott még az eszperantóból. Rossz angolra, sajnos - de nem úgy rosszra, hogy ez jelentene valamit. Alant a saját bérgyilkosok gyilkolják meg saját urukat, aki már nem saját uruk. Richárd játékos csínyje túl jól sikerült.
Tompa Gábor rendezésének igazi premierje novemberben lesz Kolozsváron. Még újrakezdeni is van idő - ennek az előadásnak a félkészség a legkisebb baja.
Gyulai Várszínház, Kolozsvári Állami Magyar Színház, július 5.
