Csáki Judit

Most akkor kezdjem azzal, hogy ez a Jane Eyre megéri a munkát? Zsótér Sándor, az előadás rendezője színpadra adaptálta Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét - ennek a cselekedetnek már a kontextusa sem érdektelen: a három Brontë nővér közül ma alighanem az egykönyves Emilyt ismerik legtöbben (Üvöltő szelek, Schwajda György készített színpadi változatot belőle), noha a maga korában Charlotte és kivált a Jane Eyre volt a legsikeresebb.

Ritka dolog, hogy egy előadáson annyira látszik a belefektetett munka, mint az Új Színházban bemutatott Marat/Sade-on - és ezzel most direkte nem akarom mondani, hogy ez szerintem jó vagy sem.

Az árverés - kivált ha szép és drága festmények kerülnek kalapács alá - tiszta színház. Mármint annak, aki nézi: nem ad el, és nem is vásárol. De ilyenkor, karácsony táján sokan eladnak és/vagy vásárolnak: nekik kész frász, adrenalintolulás. Leplezve ráadásul - úgy elegáns.

Megint egy műhelytitokkal kezdem, de nem a színház, hanem a kritikaírás műhelyéből: majdnem mindegy, hogy számomra mennyire érthető vagy tetszetős vagy könnyű (esetleg mindennek ellenkezője) egy előadás, ha a róla szóló írásban ez nem tud mások számára is világossá válni, tokkal-vonóval, azaz indoklással együtt, megette a fene az egészet. Az írás logikája ugyanis más, mint a színházé - röviden ennyi.

Ahhoz képest, hogy színész szeretett volna lenni, de nem lett az, játszott filmben (Mielőtt befejezi röptét a denevér), néhány napja pedig abszolút főszerepet vitt - már ha a mellette gyors tempóban cserélődő képeket nem számítjuk - a Vígszínház színpadán, méghozzá jó ház előtt. A tévében a Kultúrház és a Luxor-show egyik műsorvezetője, interjúkat készít írásban és élőben, rádiózik (ez múlt és jövő idő éppen). Kultúraközvetítő munkás.

Milyen sokat ígérő kezdet! Mintha egy könyv lapjai tárulnának föl a színpadon, és ez rendben lévőnek látszik, hiszen Jane Austen egyik remekművét (melyik nem az?!) - pontosabban annak színpadi változatát adják Győrben.

"Jézusom", mondja, amikor leteszem elé a közel kétszáz címet tartalmazó szereplistát: az első "tétel" egy bizonyos Szinetár György Susmus című darabja, melyben egy Tiszai nevű igazgatót játszott, 1964-ben, Szolnokon. Aztán rájön, hogy nem is ez volt az első... Az eddigi utolsó viszont biztos: Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének színpadi változatában Béla kollégát, a kocsmárost alakítja.

Elárulok egy trükköt: ha négy ember beszélget egy kocsmaasztalnál, szinte egy egész előadás milyensége múlhat azon, hogyan ülteti le őket a rendező. Ha úgy, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt volt kötelező - azaz szemben a közönséggel, mint Krisztust és az apostolokat az utolsó vacsorán -, akkor a rendező elsősorban a láthatóságra koncentrál, és kevéssé bízik a színészekben. Hogy egyéb rendezői elvekre, bátorságra, egyebekre már ne is következtessek ebből.

Az antik drámakincs színházi "megzenésítésére" valahogy nem cuppan tömegesen a közönség - nem is egészen igaz, lásd a katonás Médeát meg a nemzetis Oidipuszt -, a klasszicista reprízre még kevésbé, és ezt mind nagyon-nagyon rosszul teszi.

Itt van ez a baromi hosszú gumikötél, a fix végén (elején?), valahol a messzi ködben Moliére Don Juanja, a másikon meg Bodó Viktor az egész társulattal. Ugranak - kisebbet, nagyobbat. Vakmerés kevés van benne, inkább kíváncsi játékosság: szakad-e a kötél vagy csak nyúlik; ja, és hogy mit bír ki az a fix pont.

Mi sem természetesebb: a színház is hozzá akar szólni az '56-os forradalom ötvenedik évfordulójának megünnepléséhez - szerte az országban legalább egy tucat előadás mutatja ezt az ambíciót. Meg azt is, hogy milyen baromi nehéz.