Kocsmai példázat - Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét (színház)

  • Csáki Judit
  • 2006. december 7.

Zene

Elárulok egy trükköt: ha négy ember beszélget egy kocsmaasztalnál, szinte egy egész előadás milyensége múlhat azon, hogyan ülteti le őket a rendező. Ha úgy, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt volt kötelező - azaz szemben a közönséggel, mint Krisztust és az apostolokat az utolsó vacsorán -, akkor a rendező elsősorban a láthatóságra koncentrál, és kevéssé bízik a színészekben. Hogy egyéb rendezői elvekre, bátorságra, egyebekre már ne is következtessek ebből.

Elárulok egy trükköt: ha négy ember beszélget egy kocsmaasztalnál, szinte egy egész előadás milyensége múlhat azon, hogyan ülteti le őket a rendező. Ha úgy, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt volt kötelező - azaz szemben a közönséggel, mint Krisztust és az apostolokat az utolsó vacsorán -, akkor a rendező elsősorban a láthatóságra koncentrál, és kevéssé bízik a színészekben. Hogy egyéb rendezői elvekre, bátorságra, egyebekre már ne is következtessek ebből.

Nos, Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének túl-túlnyomó részében ez történik: négy ember szemben velünk beszélget egy kocsmaasztalnál: Gyurica, az órás, Király, a könyvügynök, Kovács, az asztalos és Béla kolléga, a kocsmáros.

Az életről beszélgetnek, a könyvek fontosságáról, a borjúszegy elkészítési módozatairól, a fák megmunkálhatóságáról, a dohányról, történeteket és tapasztalatokat mesélnek - a tomboló nyilasterror kellős közepén a kocsma a béke szigetének látszik, ahol a legfőbb konfliktust a rezonőr, titokzatos, cinikus és filozofikus Gyurica gerjeszti, örökös kötekedésével, ellentmondásával. Már a helyzet is példázatos: négy kisember az embertelenség közepén. Sánta Ferenc regénye 1963-ban jelent meg - a rendszerváltás óta, vagy már régebben is, az író szigorúan rejtőzködik...

A Nemzeti Színház előadását Jordán Tamás rendezte. Hamvai Kornél írta a regényt színdarabbá - az ő dolgát egyszerre könnyítette és nehezítette a rengeteg "készen kapott" dialógus, merthogy mégiscsak epikus hömpölygésű - azaz színpadon lassú - és statikus az egész. De mondom: amivel a regény címében már Sánta is operál, János Jelenések könyvének a pecsétek feltöréséről szóló része, maga is példázat, amiként az a Gyurica által fölvetett morális dilemma is: a vérengző zsarnok Tomoceuszkakatiti vagy a bűntelen, de tökéletesen szétalázott és megnyomorított Gyugyu rabszolga lenne-e az ember, ha választani kellene. A regényben a realista környezet és a történelmi kontextus - a kocsma, a magánéleti helyszínek, illetve a nyilasterror - puszta staffázs; a színházban értelemszerűen maga a darab.

Mert Jordánt ugyan ez a morális dilemma - és egy másik morális dilemma - érdekelte igazán, mégis a körítést hangsúlyozta, ezzel végeredményben sztorivá naturalizálta magát a példázatot. Az első dilemmára nem tudnak felelni hőseink - nota bene: a szünetben ezt taglaló közönség sem -, a másodikra, amelybe a történelmi kontextus, a nyilasterror kényszeríti őket, kénytelenek. Amikor életük árául azt szabja a jó modorú és okos Civilruhás, hogy megüssék a kikötött és félig már agyonvert embertársukat, csak egy képes közülük a nyomorult életet választani.

Igen ám: de neki, pont neki, azaz Gyuricának szintén nem áll módjában választani: neki egyszerűen muszáj életben maradnia, mert rejtegetett zsidó gyerekek élete függ tőle. Gondolkodnia sem lehet erről, nemhogy választania. A többiek pedig szeretnék az életet választani - de nem bírják; meghalnak mind. És most ne elemezzük, mennyiben reális ez a helyzet (semennyiben a regényben, és teljesen a színházban) - hiszen példázatot látunk, a választás kényszeréről és lehetetlenségéről.

A közönséget fölvillanyozza az elgondolkodtató Gyurica-dilemma - ez az igazi morális színház legfőbb célja. A velejéig régi vágású, már-már unalmasan ötlettelen előadást ez tartja életben, és - csöppet sem mellékesen - néhány színészi alakítás. A nagyon döcögős első rész - az átmeneti vendég, majd a nyilasok betoppanásával, a fejlemények jelzésszerű előrevetítésével - valójában fölvezetése a felpörgő másodiknak, abban is leginkább az utolsó három, igazán drámai jelenetnek.

A Gyuricát játszó Benedek Miklós a legjobb: képes az első pillanattól megérzékíteni a figura mimikrije és lényege közti feszültséget. Jók a töprengő megszólalások - és súlyosak a hallgatásai is: mindenki tudhatja, hogy itt valamiről van hallgatva. Benedek ráadásul a legvégén a tragédiáig futtatja fel ezt a szordínós figurát; semmi kétségünk: meghal ő is, de épp azzal, hogy életben marad.

A kisemberek ábrázolásában nagy professzor Hollósi Frigyesé a másik súlyos karakter: Béla kocsmáros aztán a legkevésbé sem hősnek született. És Hollósi szerencsére nem heroizál, nem mutatja döntésnek, választásnak azt, ami szimpla képtelenség, és ezért az ő saját halálához vezet. Élni akar - és meghal.

Rátóti Zoltán játssza az öltönyös, tisztakezű, okos és kegyetlen nyilast: első jelenetében rezzenéstelen arccal hallgatja Mertz Tibor fényképészének dadogós, felháborodott följelentését - ekkor is nagyszerű, és a végén, a fifikás gyilkolásban még elegáns is.

Csankó Zoltán asztalosa és Újvári Zoltán könyvügynöke a reális közegbe kapaszkodva járja végig törvényszerű útját: hőssé lesz két kisember. Jó, hogy a félhalott, véres emberféleséget súlyossá tudja tenni László Zsolt.

Van olyan, hogy egy színházi előadás egyszersmind erkölcsi kiállás nehéz időkben. Általában azért szerencsésebb, ha a rendezés nem az üzenetet, hanem az előadást abszolválja.

Nemzeti Színház, november 30.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."