A két nagy (piac)vezető galéria és aukciósház - a Kieselbaché és a Virág Judité - ilyenkor tartja téli árverését: hónapokig készülnek a nagy eseményre, válogatják, fogadják a képeket. Nem mindent vagy bármit: "ami eredeti és elég jó", mondja Virág Judit. Szerinte manapság nehezebb jó aukciós anyagot összeállítani, mint mondjuk öt évvel ezelőtt: átrendeződött a képanyag, nagyjából tíz éve új, tekintélyes magángyűjtemények jöttek létre, amelyekből egyelőre nem jön ki kép; a friss tulajdonosok nyilván boldogan nézegetik - és utódaikkal igyekeznek megszerettetni őket. Újak és gazdagok - de nem bunkó újgazdagok. Virág Judit szerint a kezdő gyűjtő kérdez, tanulni és tudni akar, nem a dekorációra és nem csak a befektetésre bukik. És előbb-utóbb tudás birtokába kerül, nem pusztán képeket vásárol, hanem gyűjteményt állít össze.
Az árverés közönsége vegyes, legalábbis ránézésre; van sötét öltöny és "kis fekete ruha", ékszer, színházi smink - elvégre színházban és hangversenyteremben vagyunk, a Vígben és a Kongresszusi Központban -, de van farmer is, laza pulóver, hozzáillő cipő, csupa finom holmi. Mindkét terem majdnem tele van - nemcsak vásárlók és eladók, valamint a vásárlással megbízottak ülnek a zsöllyében, hanem olyan közönség is, akit az hoz lázba, hogy sok százmillió forint röpköd a levegőben.
A két "árverő" - hivatalos nevén árverésvezető -, Virág Judit és Winkler Nóra egyetért abban, hogy a világ nagy árverései, például a Sotheby'sé, ma már nem társadalmi események, mint itthon; kevesebben vannak, viszont erősen érintettek a tranzakciókban. "Nehogy azt hidd, hogy meglátod azt, aki megveszi majd a Csontváry-képet, a többség stróman", mondja egy ismerősöm, szintén újságíró, a bennfentes fajtából.
A két főszereplő - nekem, a kívülállónak - a két árverő. Nyilván azért, mert munkájuk, teljesítményük megítélésének szempontjai hasonlóak a színészéhez: hatás, eszközök, célirányos összerendezettség, tervezett spontaneitás. Virág Judit a szakmából jön, művészettörténész. Nemcsak azt tudja pontosan, mire licitáltat, nemcsak azt, honnan jön a kép, hanem nagyjából azt is, merre, hová, kihez tart, kinek a gyűjteményébe illik, kiéből hiányzik. És tudja a képek mögötti történeteket: ki ad el azért, mert
a gyereknek lakás kell,
és ki azért, mert egy másik képre gyúr. Nemcsak az emelvényen, hanem a galériában is megtérül az egykor bevágott teljes lexikon, a becsüs múlt, az árverező előélet, amikor még másoknak ütögetett a kalapáccsal.
Virág Judit otthon van az emelvény mögött, magabiztos és laza. És persze elegáns: fehér kosztümjéhez designer sem találhatott volna ki jobbat vörös hajloboncánál. Nemcsak a licitet tartja kézben, hanem mindent; miközben hihetetlenül gyors tempóban mondja a számokat, és mutogat a tárcsákra, ott a tekintete a pezsgővel, üdítővel megpakolt kocsin, a telefonosokon, a vevőkhöz siető egyenruhás lányokon is. Rátámaszkodik az emelvényre, előrehajol, hátralép. Nem jön zavarba, ha koppintás előtt bekiabálnak: "középen!" - "na, majdnem leütöttem", mondja, és mutat az új tárcsára.
Az egyik tételnél "valaki elkalkulálta magát" (a licit egyébként nemcsak forintban, hanem dollárban és euróban is látható a kivetítőn): ez sem probléma, újra behozzák, új licit - és alacsonyabb ár. Ha én lennék az eladó, most mentőt kéne hívni hozzám.
Egy Rippl-Rónai, a Baromfiudvar a kikiáltási áron, 18 millióért kél el; egy Egry-kép (Horgász) viszont 600 ezerről 3,2 millióra kúszik föl, nagyjából fél perc alatt. Előttem egy magányosnak tetsző úr egymillióig fürgén, kettőig tétován emelgeti a tárcsát - aztán a katalógust a hóna alá csapva kibaktat a teremből. Nem ritka, hogy egy kép a kikiáltáshoz képest négy-ötszörös áron megy el - és az sem, hogy "nagy" képek az alapáron maradnak.
Apa és fia boldogan kezet ráz egy 2,2 milliós vétel után - ők is hazaindulnak. Kondor Béla A forradalom kisangyala című képe úgy megy el 30 millióért, mintha ingyen adnák, egy Vaszary 36-ért úgyszintén. Egy Mednyánszky is meghatszorozza magát, egy Kmetty "csak" megötszörözi. Gábor Móric kicsit "klimtes" női portréja 180 ezerről indul, és 1,3 milliónál koppan a kalapács.
Egy kép ára
sok mindentől függ; egyrészt vannak divatos festők, másrészt divatot követő vásárlók. Sokat nyom a latban a proveniencia: kinek a gyűjteményében volt a kép, milyen jelentős kiállításokon szerepelt. De a galéria is befolyásolhatja az értékét - már azzal is, hogy egyáltalán beveszi aukcióra -, aztán jön a tálalás: a katalógusban egyes képek tanulmány kíséretében és rokon képek közt szerepelnek.
Egyszer csak megtudom, milyen tudásról beszélt Virág Judit: egy úr elmeséli, hogy a mostanában feljövőben lévő Fekete Nagy Béla bizonyos értelemben az előző rezsim, nevezetesen Aczél György áldozata, akivel amúgy együtt dolgoztak az illegalitásban, ezért az illő szerénység nevében még egy önálló kiállítás se jött neki össze életébenÉ Együtt nézzük, amint valaki "faarccal" vágja zsebre Gulácsy egyik női portréját, majd a hátralévő hatvan tétel békés gazdacseréjében reménykedve távozom.
Winkler Nórát - Kieselbach Tamás árverésvezetőjét - az úristen is szereplésre, interaktív játékra teremtette. Vagy egy éve, a Bátor Tábor Alapítvány jótékony célra rendezett árverésén volt módom megfigyelni, hogyan vezeti a licitet pánt nélküli kis fekete topban, fekete fürtjeit játszani hagyva, célzott mosolyokkal, kis szemhunyorításokkal, egy-egy provokatív félmondattal, miközben automatikusan szaladt fölfelé a számsorral, észre sem vettük, máris a milliót verte. A Vígszínházban persze visszafogott a játékosság, lesimított a frizura, hosszú ujjú - bár karra tapadó - a felsőrész, kevesebb a beszéd - de a cél, az üzenet ugyanaz: "ki jön velem?" Mármint a koppintásig, és nem tovább - de minek ezt hangsúlyozni, mindenki tudja.
A fölkészülés nála a konkrét eseményre irányul: a Csontváry-kép előtt közvetlenül egy Gulácsy és egy Mednyánszky, közvetlenül utána szintén egy Gulácsy és egy Scheiber, mind alacsonyabb régióban, de mégiscsak nevek, mert ez nem mindegy, tudni kell. Ahogy azt is, hogy a 39. tétel afféle főpróba: a nemrégiben ismét divatba jött Ziffer Sándor képe (elöl A nagybányai Zazar part a régi híddal; hátulján - nyilván egy-egy elegáns családi ebédhez passzítva - Ebédlő) 14 milliós kikiáltási árról felvágtat 38 millióig. Ekkor még zsibog a terem, csörögnek a telefonok, mászkálnak a képek - a licit is hangos-mutogatós.
De a Csontváryra hirtelen csend zuhan a Vígszínház termére, mintha Bulla Elma lépett volna be. Winkler leengedi a karját, az emelvény peremét szorítja, és halkan annyit mond:
85 millió forint
Szinte végig suttog, egy oktávval lejjebb, mint rendesen, és még Kieselbach Tamás karmozdulatának is hangja van, pedig csak egy tárcsára mutat. De Winkler látja, szemmel befogja a három-négy licitálót, és mire a 200 millióhoz ér, már csak kettőre kell figyelnie. A 230 milliós utolsó ár épp csak belerebben a levegőbe, apró koppintás száll utána - és mire kitör a tapsvihar, már Winkler is mosolyogva gratulál, miközben bejelenti: rekordlicit történt. Hogy aztán a következő négy tételt torokban dobogó szívvel és félájultan vezényli, azt nem látja senki, én is csak tőle tudom. A Csontváry-ár árnyéka vetül azokra a 8-10 milliós ugrásokra, amelyeket Batthyány Gyula, Perlmutter Izsák és Rippl-Rónai egy-egy képe ér el - a következő taps Fényes Adolf egy csodás jelenetének, a Látogatásnak szól majd: 14 millióról indult, 34-ért ment el.
Csöndes abgang volt azé a páré, aki 13 millióval a kikiáltási ár fölött - és két sorral előttem - vette meg az egyik képet; a számos rózsaszín selyemöves lány egyike jött értük némi papírral, vele távoztak, katonásan, se mosoly, se beszéd. A foyer-ban néhányan pezsgővel a kezükben beszélgettek, fél füllel a kihangosított Winklerre figyeltek - laza társasági chat.
Virág Judit, aki csak saját árverést vezet, amióta a Falk Miksa utcai Mű-Terem Galériát tulajdonolja, már a májusi aukcióra gyűjt, már mint képeket; elmeséli, hogy az álomlicit olyan, hogy a kikiáltási árra vagy nyolc-tíz tárcsa lendül a magasba. Az ilyesmi ritka manapság, magyarázza, általában két vevő versenyez; olyan pedig végképp nincs, hogy föltámasztják a tárcsát, hadd fusson. Inkább a "senki többet, harmadszor" utolsó szótagjánál, a koppintásra lendülő kéz utolsó mozdulatánál emelkedik föl egy tárcsa, egy kéz, vagy jön egy bekiabálás. "Szeretem, ha bekiabálnak; akár azért, mert nem veszek észre valakit, akár azért, mert bemondanak egy magasabb árat" - mondja. A licitnek szigorú rendje van. Eleinte tízezrenként, aztán húszasával, ötvenesével, majd száz-, kétszáz-, ötszázezerrel ugrik, és ugyanígy a millióknál, "mindazonáltal, ha valaki a 80 millió után 82-t kiabál be, elfogadom, s ha nincs más, az övé, ennyiért." Az ésszerű szabály azért van, hogy meg lehessen szegni.
Megszeghetetlen szabály viszont, hogy a koppintással mindennek vége: ha az árverésvezető nem vett észre még egy licitálót, akkor is annyi. Nem véletlen, hogy népes csapat ügyel arra, hogy ez ne forduljon elő: Winkler mellett például maga Kieselbach integet. Előbb-utóbb persze már tudják, hová kell nézni, sokszor ugyanott emelgetik a tárcsát. Virág Judit szerint egyenesen ülésrend van: sokan mindig ugyanoda ülnek.
Hagyomány az is, hogy kinek-kinek - mármint az árverőknek - saját kalapácsa van, és egyik sem kalapács, hanem tenyérben elférő kis "cuccocska": Virág Judité kis arany kalapácsfej, Winkler Nóráé csináltatott fa, leginkább egy karcsúsított bástyafigurára emlékeztet.
És amikor mögöttem egy reménybeli vásárló méltatlankodott, hogy a licitjére "rávártak", eszembe jutott az örök igazság, amelyre Virág Judit hívta föl a figyelmem: az árverés vezetője sose koppint jókor. Az eladó szerint mindig túl korán, a vevő szerint mindig túl későn üti le a licitet. Csak színházi nézőpontból tökéletes a dramaturgia és a ritmus.
