Ritka dolog, hogy egy előadáson annyira látszik a belefektetett munka, mint az Új Színházban bemutatott Marat/Sade-on - és ezzel most direkte nem akarom mondani, hogy ez szerintem jó vagy sem. Victor Ioan Frunz- a teatralitás intenzív, látványos és gazdag formájában utazik; a gondolatot úgy kellene kibányászni a szemet-fület laktató táplálék alól - és még akkor sem biztos, hogy gazdagabbak leszünk, mint addig.
Peter Weiss Marat/Sade-nak becézett darabjához a honi színháztörténet egyik meghatározó sikere tapad - ezzel egyedül Frunz-nak nem kell törődni; mi azért emlékszünk, hogyan lett a bolondok forradalmából szomorú hommage jó húsz éve a kaposvári színházban, Ács János rendezésében. Akkor is emlékszünk, ha nem láttuk - ezt tudni kell, mint az aradi vértanúkat.
Az Új Színházban maga a charentoni elmegyógyintézet vendégszerepel, ez Frunz- alapötlete - és kész csoda, hogy díszlettervezője, Adriana Grand az explicit kórházi herkentyűkből tényleg nagyszabású színházi díszletet és jelmezt varázsol. Nemcsak a lepedőkből fércelt függöny - rajta imitált ákombákom felirat -, nemcsak infúziós állvány, kényszerzubbony, beöntő gumilabda, elektromos sokkolószerűség a fékentartásra, hanem a számos és sokféleképpen variálható asztal is az alkalmi és amatőr színjátszók korlátozott lehetőségeit hangsúlyozza. És mondom: ebből lesz akkora látványosság, hogy csak bámuljuk a hatalmas, medencényi kádat - fölötte a bonyolult állványzatot, nappal és piros hokedlivel a tetején -, amelyben a viszketős Marat "lakik". Vagy Simonne fején a játékbabát, Charlotte Corday trikolóruszályát, vagy egy másik fejen a gégetükörből eszkábált koronát.
Coulmier, az elmegyógyintézet igazgatója dilisebbnek látszik, mint számos ápoltja - nyilván ez is a koncepció része. De Sade márki például egy kicsit sem dilis - jó, tudjuk, nem is azért zárták ide; fürdőköpenye alatt ugyan pizsamakabát az ing, de rajta tüchtig mellény; viselkedése, tónusa higgadt és kimért, egy kicsit túlságosan is az, de végtére bolondokat vezényel. Gáspár Sándor márkija maníros és szigorú karmester - az egyik legkompaktabb figura az előadásban. Ráadásul érteni, mit beszél, és azt is, miért. Mert élvezi a manipuláció adta hatalmát, azért.
A szünetben hajlandó lettem volna egy finom bécsiperecet venni a büfében mindenkinek, aki érti és rekapitulálja, miről szól a darab Frunz- rendezésében - nem ment volna rá a heti zsebpénzem, az tuti. Hogy ugyanis az eléggé méla Marat veszettül vakarózik, és közben a kiáltványára gyúr, az édeskevés ahhoz, hogy a francia forradalom reprízére asszociáljunk róla. Huszár Zsolt Marat-ja túlságosan melankolikus ahhoz, hogy meg kelljen ölni - de hát nyilván ez a betegsége neki, mármint a Marat-t játszó szegény bolondnak. Ahogy Pokorny Lia Charlotte Corday-ja is hibátlan dramaturgiával hozza saját betegségét: a méla álomkórt. Nota bene, nekik azért van ám egy nagyon szép jelenetük, melyben Marat nem viszket, Corday meg nem álmos: amikor az ölés zajlik, az olyan, mint egy balett a vízben, és nemcsak ölés, de ölelés is egyben. Ez tényleg szép, csak hát ki kell várni. Hiszen Charlotte Corday kétszer jön hiába a mellére erősített késsel, csak a harmadszori jelenésnél ölhet, ugye.
Addig viszont elnézzük a színpadi burjánzást-hullámzást, számoljuk, hányszor és hányféle formában tűnik föl a trikolór, hogyan működik a guillotine - valaki fölheveredik az asztalra, aztán egy deszkával nagyot csapnak a feje fölé, közben előredobnak egy zászlóvá keményített ruhadarabot meg egy parókát, és mire gyorsul a tempó, már egész olajozott balett ez is.
Lehet zenét hallgatni, sőt új, jó zenét: Cári Tibor - aki a színlap szerint a "hangvilágért" felel, hogy ez a zenén kívül micsoda, fogalmam sincs, lehet, hogy a deszkacsapkodások is az övé? - lendületes és jól énekelhető muzsikát komponált. És például Botos Éva meg Kovács Krisztián jól is énekli. A kórusok is jók. Van egy kis rap is, ügyes.
Nagy Mari egy újabb gondoskodó, majdnem-néma, aggodalmas anya és szerető figurát játszik Simonne szerepében. A Balázs Attila által játszott Jacques Roux energikus - szüntelen himbálódzik rajta a két kanálból eszkábált kereszt. Eléggé szórakoztató Hirtling István Duperret-je - ott sertepertél rettenetes és szüntelen nemi gerjedelemben Charlotte körül. Ja, és ő kérdezi meg, hogy "kik ülnek a karzaton?" (egyébként nem sokan, és nem is karzat, hanem erkély), meg azt is, hogy "kikkel akarja az országot vezetni?". Aztán aki emlékszik, milyen vérfagyasztó mondatok voltak ezek a kaposvári előadásban, az jól jár. Most ugyanis nem fagyaszt semmit. Ugyanilyen üresen kong Marat kitörése - "az ország veszélyben" -, és ezzel nagyjában-egészében oda is a darab.
Gáspár Sándor legföljebb De Sade-ot tudja megcsinálni - ő vezeti föl például azt a bizonyos, fentebb említett szép jelenetet: ölében viszi ölni az álmos Charlotte-ot. De a bécsiperechez ennél több kéne...
Új Színház, december 28.
