Most akkor kezdjem azzal, hogy ez a Jane Eyre megéri a munkát?
Zsótér Sándor, az előadás rendezője színpadra adaptálta Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét - ennek a cselekedetnek már a kontextusa sem érdektelen: a három Brontë nővér közül ma alighanem az egykönyves Emilyt ismerik legtöbben (Üvöltő szelek, Schwajda György készített színpadi változatot belőle), noha a maga korában Charlotte és kivált a Jane Eyre volt a legsikeresebb. A Thackeraynek ajánlott regény (mely ifjúságinak nevezett kiherélt változatában A lowoodi árva címet viseli) szépen mutatja korának gótikus és romantikus hatásait, de mindenekelőtt egy fiatal lány önreflexiókkal teli elbeszélésében a személyiség kialakulásának rögös útjáról számol be. Mégpedig egy kivételes megfigyelőképességű, öntörvényű, érzelemgazdag, romantikusan jó személyiségéről. Szerintem Zsótért ez érdekelte elsősorban.
Az osztott színpad plafonja lyukas padló; az első részben gyakran rózsaszínűre világított előszínpad, a maga paradox tágasságával a ráccsal elválasztott hátsó rész "leányszobájának" szűkösségét, nyomasztó zsúfoltságát erősíti. Jane birodalmának legfontosabb darabja egy nagy, összecsukható ágy, amely bizonyos kiemelt pillanatokban lekerül a színpad alsó részébe - és ezzel nagyjából vége is a reális elemeknek, mind Ambrus Mária terében, mind Zsótér rendezésében. Mert az a vörös ruha, amelyet Benedek Mari a Jane-t játszó Wéber Katára ad, már éppúgy jelzés, a színpadi formanyelv része, mint a Rochester őrült feleségét játszó Csomós Mari abroncsos ruhája, vagy a kis piros játékzongora...
A szereplők keveset mozognak, sokat fekszenek, ülnek vagy állnak - és a hátsó, dobozszerű szobába gyakran egy vízszintes "ajtón" gurulva közlekednek be és ki. Nem jönnek vagy mennek tehát, hanem fel- és eltűnnek. Zsótér a színpadi változatban alaposan leszűkítette a szereplők számát - még ha legtöbbjük több szerepet játszik is -, lenyeste Jane életének jó néhány kanyarját, a két főszereplő, Jane és Rochester szerelmét állította a középpontba, ezzel keretezte a színpadi játékot. Afféle elidegenítő effektusként magát a regényt is beemelte a játékba: Jane szövegét olykor Rochester olvassa a könyvből, a végén pedig reflektálnak magára a könyvre, és annak utolsó szavával zárul az előadás.
Mielőtt a néző beleveszne abba a már-már sablonos megállapításba, hogy Zsótér előadása ismét statikus, jó lenne észrevenni, hogy a mozgás redukciója szorosan összefügg a szöveg felületi és mély rétegeinek viharzásával; előbbi fékezi az utóbbi testi-lelki tombolását, visszarántja a túlhabzó szenvedélyt, és egyszerre koncentrálja a játékot és a néző figyelmét. Amikor például a kegyetlen és szenvedélyes gyámanya, Sarah Reed szerepében Martin Márta éppen a kislány Jane Eyre-t szidalmazza, a színpad bal szélén üldögélve elgondolkodva és mélán manikűröz: egy kis kalapáccsal, amely szinkronban mozog szavainak zuhatagával. A Rochestert játszó Terhes Sándor többnyire az ágyon - kicsavart pózban - fekve artikulálja a Jane Eyre iránt ébredt, megváltó erejű szerelmet, és a megváltás lehetetlenségét, élete súlyos tragédiáját is. És nemcsak a mozgás, hanem a szöveg intonációja is ugyanebbe az irányba hat: éppen a lefelé hajlítással ad nyomatékot annak, ami amúgy is súlyos.
Például Jane Eyre alakjának. Wéber Katában annyira készen van a figura, hogy szinte a szemünk előtt válik gyereklányból fiatal nővé; nemcsak elmeséli, hanem láttatni is képes az átalakulást. Az emlékek és látomások lidércnyomásától kísért felnőtté válás az öntudatra és önérzetre ébredés, a belső súlypont föllelésének gyötrelmes útja egyben. Wéber Kata nem téved el a szövegtengerben, pontosan vált a játék és a narrálás között - szövegmondása olykor kapkodó, mintha nem merne kitartani, leállni. Viszont szépek és tiszták a sorsfordító jelenetek, a Rochester iránti szenvedély tudatosulása, majd a fájdalmas hárítás és az idézőjeles, eltávolított, némiképp ironizált boldog vég is: háttal beszélnek a boldogságról. A nagyon tehetséges fiatal színésznő most megkapta azt a feladatot, amelyben tényleg megmutathatja magát. Annak, aki látja, mármint.
Terhes Sándor Rochestere küzd a szerep byroni allúzióival - nála olykor túlzónak érzem a lefojtást. Hiszen a figura - a rejtélyes lakóval bíró kastély formátumos, rideg és boldogtalan ura - olyan klisé, amelynek Zsótér világában megvannak a kitörési pontjai is, fekve, ülve, mindegy...
Marjai Virág Helen Burns tüdőbajos-olvasós romantikusában kevéssé mutatja (igaz, ezt Zsótér szövege sem hangsúlyozza), milyen döntő hatással volt ez a lowoodi barátnő Jane személyiségére; szellemes és pontos viszont a többi alak - például Miss Ingram - felvillantásában. Martin Márta perfekt Zsótér-színésznő: hibátlanul beszéli az ellenpontozó test- és beszédnyelvet, játéka súlyos mind Sarah Reed, mind Mrs. Fairfax szerepében. Csomós Mari - a kastély rejtegetett lakója - igazi szimbolikus jelenés, a végzet maga, kis karácsonyfával a kezében...
Az első részben vontatottabbnak ható, a másik részre összesűrűsödő előadás nem kínálja tálcán az értékeit. Viszont érdemes megdolgoznunk érte, ezt akarom mondani.
Radnóti Színház, december 19.
