A színpad csupa rámpa: lentről föl, jobbról balra. És teli van: száz év vagy egy egész falu, Macondo hordalékát pakolta rá Füzér Anni. Szekrények, székek és megannyi nézni való apróság - és hogy ebben az életszagú zsúfoltságban az idő, pontosabban az idő múlása is gyökeret vert, az csak később derül ki.
García Márquez Száz év magány című regénye - nemcsak a Nobel-díjra kifutó népszerűségi hullám, hanem a huszadik század egyik, a művészetben is gyökeret vert szociológiai vívmánya, a magány "megzenésítése" okán - ezernyi olvasattal ajándékozza meg befogadóját. Ezekből választott egyet Schwajda György, amikor 1990-ben a szolnoki színház számára elkészítette a színpadi változatot (Taub János rendezte) - Törőcsik Mari Ursulájának. Aki frenetikus volt a szerepben - és néhány évvel később Molnár Piroska egészen másképp volt az, de mégis; az egri, Csizmadia Tibor rendezte előadásban.
Schwajda adaptációja színházbarát - a García Márquezzel kapcsolatban sokszor emlegetett "mágikus realizmust" úgy sikerült átmentenie, hogy Ursula nagy meséjévé írta, nemcsak a családregényt, hanem a Macondo-féle teremtésmítoszt is. A mese pedig imádja a színpadot.
A Vígszínházban az Ursulát alakító Börcsök Enikő folyamatos tevés-vevés közepette mondja a Buendía-klán és Macondo meséjét, zöldséget pucol, főz, gyereket fog kézen, beteget ápol - hétköznapiságba ágyazza a nemzedékek és a falu sorsát, ezzel is jelezvén a legfőbb parancsot: az életnek mennie kell. Börcsök csak az előadás elején és a végén totyog öregesen - egyébként Ursulája energikus, tettre kész, a különféle váratlan fordulatokat azonnal gyakorlatiasan besimítja az élet rücskös szövetébe, és csak apró jelek utalnak arra, hogy lassan föleszi a magány - erős és szenvedélyes alakítás ez. Ursula
vakon is mindent lát
- mi meg látjuk, hogy mindenről gondol is valamit. És mégis: szereti mindvégig ezt az ő álmodozó, naiv, ezért teremtésre kivált alkalmas, de praktikus létezésre teljességgel alkalmatlan Buendíáját, a José Arcadiót, aki az ő hatalmas örömujjongásával létrehozta a falut és a nagy családot - kódolva a pusztulás mindkettőben, de ezt a Hegedűs D. Géza által sűrűre formált, átszellemült örökgyerek nem látja, nem hiszi.
A színpadon nagy tabló kel életre; az akció és a narrálás összefonódásában különféle bútorokból bújnak elő a szereplők, szép születés-letelepedés szimbólum ez. Harkányi Endre Melchiadese nyakba vetett rókaprémmel érkezik először - hogy aztán, mint egy igazi Mefisztó-Lucifer, mármint népmesei hangolásban, tehát kópés-könnyedén elárassza "találmányaival" és bölcselkedéseivel Macondót. Harkányi rezignált, jövőbe látó filozófusa velünk, a közönséggel kacsint össze: mindketten tudjuk, mi lesz a vége.
Minek is? A születésnek, szeretésnek, gyűlölésnek, halálnak? Egy kis falunak? És vajon ez a lényeg, a vég? Amikor a Vígszínház színpadán úgy szaporodnak a fehér arcú holtak, mint temetőben a keresztek, muszáj észrevennünk, hogy nem az eleje és a vége, a születés és a halál a lényeg, hanem a közben.
Közben pedig életek történnek: a házhoz sodródik Visitación; Venczel Vera szikár és nélkülözhetetlen örök élet-szolgát játszik, másfélét, mint Börcsök Ursulája, de ugyanonnan. Vagy ott van Pilar, a vörös loboncos asszony, aki a test örömeivel vigasztal minden rászorulót - Pap Vera erősen életes alakot formál belőle, akinek önmagának kevés öröm jutott, még gyerekeit is felszívta a Buendía-ház. Ahonnan az egyik fiút az ismeretlen vonzása ragadja el, a lányok összevesznek egy férfin, a másik fiú az ölésbe - vagy öletésbe - hal bele, van háború, viszály, betegség. És ha arra téved egy idegen - Telekes Péter olasz zongorahangolója jó karakter -, nem menekül többé.
Mivel valóban egy óriásfénykép figurái kelnek életre, némelyik alakítás képszerű marad, kétdimenziós. De a legtöbb színész beletalál a mese intonációjához illő színpadi fogalmazásmódba: az előtérbe játsszák magukat, míg róluk szól a mese, és eltűnnek valamelyik bútor mögött, ha véget ért.
Számos szép jelenet emelkedik ki a történet lassú hömpölygéséből; ezek egyike, ahogyan Hegedűs D. Géza Buendíája belemerevül az ő "örök hétfőjébe", ahogy a létrához kötözve mered a semmibe. Ahol éppúgy nem lát semmit, mint Börcsök megvakuló Ursulája - változatok a "megtestesülő" magányra: kettős vakság. És szép a halál; nemcsak a széken üldögélő, Nostradamust olvasó és mosolygó, immár fehér arcú Melchiadesé, hanem a meghalni az ő ölébe kuporodó Remediosé (Tornyi Ildikó) is, kivált pedig a halál előtt még egyszer magára, a világra és feleségére ébredő Buendíáé.
Forgács Péter rendezése a történetre és a színészekre bízza magát: két tuti elem, nem kell rendezői flikk-flakk - mindazonáltal erőteljesebb rendezői jelenlét használt volna: a ritmus olykor egyenetlen, a szerepformálások szintén, a szimbolikus pillanatok pedig néha belevesznek a teatralitás csinált szépségébe.
A legvégén eső hull Macondóra - ez is García Márquez -, Börcsök Ursulája krumplit fal, ez az utolsó erős pillanat, a lehulló fehér leplet már elfelejtettem.
Vígszínház, január 7.
