Hollósi Frigyes: Hát igen: lenyomtam húsz évet Szolnokon. Sokat játszottam, énekeltem, táncoltam; tessék, itt van: a Koldusoperában Tigris Brown voltam '70-ben...
Magyar Narancs: Aztán még vagy kétszer láttam különféle Koldusoperákban, a Művészben Leprás Mátyás, a Katonában Peacock volt - nyilván sok olyan darab van, amiben többször is előfordult... Rögtön a főiskola után került Szolnokra?
HF: Már ha az első félévet nevezhetjük főiskolának... Merthogy a rostavizsgán fél év után kirúgtak. Ha belegondolok, ez még két éve is nagyon fájt nekem.
MN: Negyven jó évad után?
HF: Igen. Azt hittem ugyanis akkor, hogy van valami - képesség, titok, nem tudom, mi -, ami nekem nincsen, de kellene lennie - és ezért dobtak ki.
MN: Segédszínészből verekedte fölfelé magát?
HF: Tulajdonképpen igen; amikor a volt osztályom végzett, és többen is Szolnokra szerződtek, akkor lettem "színész, karkötelezettséggel", tehát énekkar, tánckar, minden megvolt... Nagyon jó színészek voltak ott akkoriban, részben büntetésből, Somogyvári Rudolf, Mensáros László - tőlük lehetett tanulni. Jó dolgom volt.
MN: Aztán amikor Székely Gábor Szolnokra került, alaposan megváltozott az élete...
HF: Igen. Eleinte annyit érzékeltem - a többiekkel együtt -, hogy egy "mindenevő" és népszerű színházban másfajta előadások születtek, a közönség nem fogadta jól, mi meg nem is tudtuk, mit gondoljunk róla. Aztán amikor már Szolnok-Kaposvár tengelyről beszéltek a színházi világban, a közönség is megszerette. Utána Schwajda György lett az igazgató, méghozzá nagyon jó igazgató. Nem kellett nekem onnan elmenni sehová - hét igazgatóm volt összesen. Mondogattam is, hogy én innen csak akkor megyek el, ha a Nemzetibe hívnak - na, erre annyi esélyem volt, mint Szálasinak a főtárgyaláson.
MN: Talán kicsivel több, hiszen onnan a Nemzetibe szerződött.
HF: Mert Székely Gábor hívott - utána pedig bárhová elmentem volna -, de nem rögtön, hanem két évvel később, Udvaros Dorottyával együtt.
MN: A Nemzetiből Székely és Zsámbéki elvitte a Katonába. Nyilván úgy gondolták: fontos karakterszínész.
HF: Az volt a legjobb dolog, ami történt velem. Nem is vágytam másra, mint hogy egész életemben "katonás" legyek. És most, Az ötödik pecsét próbáin éreztem először ugyanolyan jól magam, mint akkor - nem tudom, milyen lett az előadás, de nagyon jó munka volt.
MN: A Katonában is egyik szerepből a másikba esett. Kisebb szerepek voltak ezek mind. Soha nem akart főszerepet játszani?
HF: Játszottam én főszerepeket is - úgy mondanám inkább, hogy nekem nemigen vettek elő darabot. Nem bánom, ha nincs túl sok szövegem, mert szöveget tanulni nem nagyon szeretek.
MN: De azért könnyen tanul?
HF: Ha nekiülnék, akkor igen, de ilyenre nemigen emlékszem. Az előadásra azért megvagyok vele. Volt ugyan néhány "roló" még az elején - amikor fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, se kép, se hang -, ma már nincs ilyesmi.
MN: A Katona nagy előadásaiban játszott karaktert. Az Imposztorban az ügyelőt, a Menekülésben az állomásparancsnokot, a Három nővérben Rode alhadnagyot, a Revizorban a kereskedőt, a Platonovban Vaszilijt...
HF: Ekkor volt a Katona nagy felfutása - szerencsés voltam. Képzeletben addig is sokat utaztam, érdekelt a földrajz, de a valóságban akkor nemigen lehetett menni - a Katonával pedig bejártam a világot. Azóta nem is kívánkozom külföldre.
MN: Amikor kint voltak, igyekezett megismerni a terepet?
HF: Igen, de sosem azt, amit az útikönyvek ajánlottak. Újlaki Dénessel laktunk mindig egy szobában - a két legtrehányabb, leghangosabb és akkor még legivósabb fickó -, az ő mottóját tettem magamévá: "múzeumot kívülről, hegyet alulról, kocsmát belülről". Üldögéltünk, járkáltunk, nézelődtünk. Még volt rá idő is, nem úgy, mint ma, amikor kirohannak, játszanak, visszarohannak: három hétig voltunk Ausztráliában, volt vagy hat előadásunk, és Londonban is majdnem egy hónapot töltöttünk.
MN: Amikor Székely Gábor elment a Katonából, mit jelentett ez?
HF: Megdöbbentem, azt. Nem akartuk elhinni. Semmi jele nem volt, hogy konfliktus lenne Székely és Zsámbéki között. Ma sem tudom, mi volt az.
MN: Fájt, hogy nem hívta az Új Színházba?
HF: Igen, fájt, de nem annyira, mint az, hogy elment. Ha hív, biztosan megyek vele.
MN: De hiszen elment, méghozzá a rövid és viharos életű Művész Színházba. Miért?
HF: Mert Schwajda György hívott, aki gyerekkori barátom. Nagyobb szerepeket ígért, én meg gondoltam, megpróbálom. Nem volt ugyan semmi bajom a Katonában, de mégis egy kialakult hierarchiában voltam a helyemen. Amikor bejelentettem Zsámbékinak, emlékszem, el sem akarta hinni - valahogy mindig az volt az érzésük, hogy én nemigen tudok dönteni. És ebben van is valami, hűséges típus vagyok. De ekkor kitartottam. Elmentem - és már a második percben nem éreztem jól magam ott. A fejünk fölött döntött mindenről egy grémium, semmiről nem tudtunk semmit. Többnyire ültem az öltözőben és tetriszeztem. A Koldusoperával például hatalmasat buktunk - én külön ugyan nem buktam, csak a többiekkel együttÉ Akkor azt éreztem, mégiscsak jó lenne, ha lenne itt valaki, akinek a szavára ad az ember.
MN: Aztán visszament a Katonába...
HF: ...mert visszahívtak. Én voltam az első, akit visszahívtak - Gothár Péter hívott erősen, a Nádasdy által újrafordított Szentivánéji álomba. De valójában olyan volt, mintha el se jöttem volna; sokat voltam ott, és a haverok mindig vártak.
MN: A barátai mind szakmabeliek?
HF: Most már igen. Az egész életem a színházhoz kapcsolódik. Egy színházival könnyebb beszélni a privát életről, mint egy civillel a színházról. Ez nem jelenti azt, hogy semmi más ne érdekelne - a politika például túlzottan is... De erről is a kollégáimmal tudok beszélni igazán.
MN: Nagyon becsültem, hogy október 23-án kiállt - a kollégáival együtt - a Kossuth térre verset mondani és olvasni; tisztára, mintha egy normális világban éltünk volna akkor. Leszámítva, hogy a tér üres volt.
HF: Dehogy volt üres - ott rohantak a rendőrök. Nem volt könnyű - de nem volt kérdés, hogy elvállalom. Ültem előtte a parlament lépcsőjén - még sosem ültem ott -, és arra gondoltam, hogy az én ünnepem itt nagyon el van szúrva. '56-ban én már tizenöt éves voltam, és megvan az ünnepelnivalóm, de talán már sosem fogom tudni megünnepelni. Ez jutott ott eszembe.
MN: Térjünk vissza a színházhoz: a Katonában a legjobb rendezőkkel dolgozott.
HF: Igen, itt ez hiányzik a legjobban. Ma majdnem annyi "katonás" van a Nemzetiben, mint a Katona alapításakor ott, és mindenki azt várja, hogy jöjjön már erre egy főrendező, aki gondját viseli a társulatnak.
MN: De megint csak maga jött el egy olyan helyről, ahol a legjobb rendezőkkel dolgozhatott. Egy rossz tapasztalat - a Művész Színház - nem volt elég?
HF: Engem ide is Schwajda hívott - egyetlen szerepre, a Viharba. Ígérték, hogy egyeztetnek, bennem meg föl sem merült, hogy ne maradnék a Katonában. Aztán Zsámbéki azt mondta, hogy akkor ő inkább nem szerződtet.
MN: Megviselte?
HF: Igen, hiszen utánam Básti Juli és Bán Jani nyugodtan eljöhetett ide egy szerepre, velük már nem csinálta ugyanezt. Igaz, azóta Básti is itt van.
MN: És maga is ide szerződött.
HF: Nem akkor, később; amikor Schwajda társulatot csinált. A Katonától való elszakadás persze fájt, de ez ma már történelem - most kifejezetten jól érzem itt magam.
MN: Mennyi idő után érezte jól magát?
HF: Elég hamar. Amilyen rossz ez a színházépület elölről, olyan jó hátulról: az öltözők, a klub, az infrastruktúra.
MN: És sokkal jobban keres?
HF: Igen. Nem annyival, mint sokan gondolják, de jobban. A Katonában rosszul kerestem, persze, de éppen akkoriban futott a Kisváros című sorozat, tehát összességében mégsem kerestem rosszul. Nem kifejezetten az anyagiak motiváltak. Mindig arra vágytam, hogy a színház mellett ne kelljen sehová szaladgálni, ülhessek itt a büfében, kávé, olvasás... És ez itt megteremtődött. És van még valami. Többen is úgy éreztük, érdemes dolgozni azért, hogy ez a zsigeri ellenérzés, ami a Nemzetit körülveszi, lassan elmúljon - erről már mi is sokat beszéltünk... Szeretnénk, hogy ez egy színház legyen. Mindazonáltal én megértem azokat, akiknek ellenérzéseik voltak vagy vannak, és megértem, ha szinte nem hisznek a szemüknek, amikor itt valami jó történik.
MN: Bár azért ha valami jó volt, azt a kritika is észrevette, nem csak a közönség.
HF: Hát... emlékszem olyanra, amikor nem így volt. Az is hosszú időt vett igénybe, hogy megtanuljunk beszélni ezen a színpadon... De azért leírták, hogy bármi történik itt, nem történik semmi... Főrendező kellene, mondom. Akkor is, ha van itt jó néhány színész, aki sosem dolgozott igazi rendezővel. Ebből a szempontból mi, volt "katonások" el vagyunk kényeztetve.
MN: A társulattal is van még gond jócskán: az egyik oldalon néhány jó színész, a másikon jó néhány nem jó.
HF: Ne kívánja, hogy erre mondjak valamit. Ez a szezon szerintem nem indult rosszul. A tavalyi nem volt nagyon jó.
MN: Előfordult, hogy kért szerepet?
HF: Soha.
MN: És hogy visszaadott valamit?
HF: Nem, eddig még nem. Ha olyan darabban játszom, amiről tudom, hogy bukás lesz, akkor abban bízom, hogy úgysem megy sokáig. Előfordul, hogy olyasmi bukik, amiben rengeteg munka van; ilyenkor a kritika legalább ezt észrevehetné. A lényeg, hogy a munkamorál itt is nagyon jó. És még egy adag dafke is van benne. Talán egyszer összejön. Régen bizonyos értelemben könnyebb volt nagyot dobni; emlékszem, az Übü királyban a Katonában elég volt annyit mondanom, hogy "csak ne látnék itt annyi oroszt", és már állva tapsoltak. Ma ez nem elég. Szakmailag kell jónak lenni.
MN: A színház mellett elég sokat filmez is, bevállalós, elmegy fiatalokhoz is... Most mutatták be a Sztornót, Pálos György filmjét.
HF: Miért ne mennék? Lehet, hogy ez is a főiskolai kirúgásból fakad: én megyek, ha valaki dolgozni hív. És Pálos Gyuriékat nagyon megszerettem, jól éreztem magam a forgatáson. A filmet még nem láttam.
MN: Az a bizonyos tévésorozat, a Kisváros nagy népszerűséget hozott. Tart még?
HF: Bizonyos értelemben igen, megismernek. Jó munka volt egyébként, noha nem volt egyszerű Zsámbékival az egyeztetés. De egyszer még ő is azt találta mondani, hogy "vállalható". Jó része volt az életemnek.
MN: A forgatás is jó?
HF: Én nagyon szeretem. Sokan a sok holtidő miatt nem szeretik, de én a kávéházi alkatommal pont ezt bírom benne. Ücsörgés, dumálás, haverok, sztorik.
MN: Társasági ember, barátságos, jobbára derűs. Ugyanakkor zárkózott is. Védekezés?
HF: Nem hiszem, de tényleg így van. Szeretek haverokkal lenni, de épp oly jól elvagyok egyedül az öltözőben, olvasok, számítógépezek.
MN: Játszik?
HF: De mennyire!
MN: Sokat van bent a színházban?
HF: Sokat. Ha nincs dolgom, akkor is úgy intézem, hogy legyen. Nyáron meg már vagy tizenöt éve nem voltam szabadságon, mert akkor is dolgozom: Kőszegen vagy Szombathelyen játszunk, ott nagyon jól érzem magam.
MN: Fölteszem az alapkérdést: próbálni szeret vagy játszani?
HF: Próbálni. Vajda László - ő is nagyon jó barátom volt - mondta vagy harmincévi színészet után, hogy "tudod, mit nem bírok a színházban? Hát azt, hogyha néznek!".
MN: Nem játszott Hamletet, és valószínű, hogy Lear királyt sem fog. Jól van ez így?
HF: Hát persze. Karaktereket játszom, jó karaktereket. Idővel rájöttem, hogy van énnekem képességem ehhez, de a főiskolai kirúgás még akkor is fájt.
MN: Kisembereket játszik, a legutóbbi darabban is egy kocsmárost - és látni, hogy ismeri ezt a világot. Erre szükség van?
HF: Dehogy - csak éppen ez a helyzet. Proligyerek vagyok, korán meghaltak a szüleim, a nagynéném nevelt, az öcsém cipész volt - persze, hogy ismerem ezt a világot. Máshol sem jövök zavarba, de ez az enyém.
