Nem az értés, hanem a fogódzó volt tehát, amiért másodszor is megnéztem a Radnóti Színházban bemutatott Miroslav Krleza-darabot, a Szentistvánnapi búcsút. A premieren látott kavalkád ugyanis leginkább kavalkádként rögzült bennem: másfél órás fölvezetés egy eljövendő drámára - aztán a dráma elmaradt. Csalódottságomat némiképp zárójelbe tette, hogy ebből a kavalkádból utóbb egyre-másra buktak föl markáns pillanatok.
A színpad egésze mindvégig "foglalt": a félkörívben álló, ferde tetejű, szögletes fémoszlopok nemcsak a járást tagolják, de mindenféle képzetet is sugallnak; ha házak, akkor várost, ha fák, akkor erdőt. Közülük törnek be a tenyérnyi szabadon maradt térbe - és töltik azt zsúfolásig - a színészek, akik ezúttal táncosok és énekesek is, merthogy eksztatikusan mulatnak a szentistvánnapi búcsúban, fejük fölött nemcsak a kötéltáncos egyensúlyoz, hanem a háborús világvége-hangulat is. A Vodku! zenekar (a Cseresznyéskertben már láttuk-hallottuk őket) rendíthetetlenül húzza-pörgeti a tempót, játssza a kólót és részese-szereplője a történetnek is.
A történet pedig - egy szegény, megcsalt sírásó öngyilkossága és halálon túli, utolsó utáni rádöbbenése arra, hogy bizony egyéni tragédiáját fölissza a tomboló és kísérteties éjszaka -
afféle gyöngített mágnes,
amely hol magához vonzza, hol elengedi a sokféle népség villódzó jeleneteit. Miközben "beledőlünk" a kólóba, az éneklésbe és a hullámzásba, nemcsak egy atmoszféra - a látomásos nyomasztás - szippant be bennünket, hanem a közösség tagjainak megelevenedő sorstöredékei, érzelmei és indulatai; a globálisaktól - nevezzük etnikai előítéletnek - a magánügynek tartható kiszolgáltatottság változatos formáiig.
Gothár Péter valójában filmet rendezett a Radnóti Színpadán (tényleg: miért is nem rendez mostanában Gothár filmet?): a totálokból minduntalan közelik válnak ki, az egymással tömbszerűen szemben álló nemzetiségi csoportosulás egyszer csak férfiakra és nőkre szakad szét; a mutatványost vásári árus váltja, a kurvát a kuncsaft, a cirkuszi atlétát az akasztott ember, akit egy vízbe fulladt öngyilkos kalauzol a túlvilági létben.
A látvány is dús és erős: a jelmezek többnyire csupa "kisembert" mutatnak, egy barna ing, egy lakkszandálba bújtatott bokazokni, egy műbőr "kiskalap", pöttyös fejkendő - Kovács Andrea körültekintően öltöztette szomorú ünneplőbe a színészeket.
És noha Krleza darabja az első világháború nyomasztását hozza, a színpadon egy új, immár hitelesebb, de legalábbis ismerősebb világvége-hangulat születik meg: a hisztérikus ivászat, a forszírozott búfelejtés mintegy refrénszerűen söpör végig a színen, nyomában földhöz vágott
műanyag poharak borítják
a színpadot, hogy aztán a végén térdig járjon bennük mindenki. Szombathy Gyula kocsmárosa a régi szép idők igazi búcsúját siratja, Csomós Mari zsibárusa bélelt kabátjában hordja az üzletét, két végtelenül elkeseredett örömlány próbál szökni a nyomorúságos életből, de hamarosan újabb kuncsaft - vak, mi más? - vár rájuk, Csomós mint Madám a Schneider Zoltán hátára erősített hordszékből, felülről teremt rendet, a zsinórpadlásról az akasztott és vörös szakállas Szervét Tibort lógatják be, a lába is alig éri a földet. Kováts Adél fekete sminkjében gólyalábakon toporog, Szávai Viktória domina-jelmezbe bújtatott, túlsminkelt áldozatot játszik, Kocsis Gergely mutatványos nyomorék. És akkor rá kell jönni, hogy a bámészkodásból születő feszengést kortárs, mondhatni mai rossz érzések fűtik: a bizonytalanság, a levegőt sűrítő indulatok, a bekeményedő melankólia és nekikeseredés erősen jelen idejű.
A haláltáncszagú kavalkád, a nem önfeledt, inkább kétségbeesetten felejteni akaró tombolás eminens színházi összmunka eredménye. A darab "csontvázát" az előadás szövetébe belebújtató dramaturgiától kezdve Katona Gábor embert - azazhogy színészt - próbáló koreográfiájáig minden elemet a helyére illeszt Gothár gondos rendezése. A napi csillagállásnak természetesen egy ilyen zubogó-forrongó, a ritmustól és a pillanatnyi diszpozíciótól függő produkció természetesen erősen ki van szolgáltatva - pont, mint mi -, de azért az összhatásról nem lehet lemaradni. És mire a végén ismerős sárga mellénykéjében bebattyog a színre Kocsó Gábor és Kocsis Gergely - "Mi a fasz volt itt?!" felkiáltással szemügyre véve a pohársivatagot -, és csinos kis kék büntetéscédulát biggyeszt a helyszínre, már át is vagyunk vezetve a való világba...
Radnóti Színház, október 29., december 11.
