Semmi kétségem afelől, hogy a Miskolci Nemzeti Színház a szezon nagy durranásának a Paolo Magelli által rendezett dupla produkciót szánta - el is hozta Budapestre megmutatni, köszönet érte a Tháliának is.
Paolo Magelli olasz rendező egyébként dolgozott már Magyarországon; Zalaegerszegen rendezte a Liliomot, s ha jól emlékszem, Kaszás Géza volt a főszereplő, aki most is az. Molnár darabját nehéz elrontani - azt hiszem, nem is sikerült.
Jönnek-mennek a külföldi rendezők mostanság - a Katonában például Silviu Purcarete járt, mint erről szó lesz hamarosan -, és lassan jó lenne hozzászokni a gondolathoz, hogy Európában élvén, ez önmagában távolról sem akkora durranás, mint volt valaha. Olyik nagyon jó, olyik kevésbé - és a miskolci direkció most mellényúlt, mert Magelli a kötelező tisztelettel együtt sem jobb közepes rendezőnél. Na, jó: világlátott közepes rendező,
a közepesnél jobb memóriával,
a kelleténél nagyobb és zavaróbb Kelet-Európa-nosztalgiával. Aki találkozott már olyan (mára alighanem nyugdíjaskorú) nyugati értelmiségivel, aki baloldali meggyőződését '68-ból táplálja, és azóta nem szűnt meg lelkesedni a kelet-európai országokért, az tudja, miről beszélek. Magelli szerint "a színház az igazság szigete", sőt temploma. Mi több, szinte az egyetlen menedék. Vagy óriási hakni, teszem hozzá.
Miskolcon Ödön von Horváth Szép kilátás című darabját rendezte meg - mint a műsorfüzetből tudjuk, nem először. A darab egy nevével éppen ellentétes atmoszférájú fogadóban játszódik, egyetlen drámai történés köré csoportosítva néhány ember érdekvezérelt kapcsolatrendszerét. Nem remekmű, de van benne egy-két jó szerep, egy-két jó dialógus (Halasi Zoltán fordítása pedig végig jó), és egy-két borongós általánosság az emberi nemről. Hogy egyedei szélsőséges kegyetlenségre képesek; hogy skrupulus nélkül alázzák meg egymást semmiségekért, és közben maguk is megaláztatnak. Benne van még, hogy öregedni nehéz (kivált nőnek), de fiatalnak lenni sem könnyű. Mindez az író ismerősen fekete tónusában, meglehetős részvétlenséggel. El tudok képzelni igazán ütős előadást belőle - ez nem az.
Most mondhatnám, hogy nem jók a színészek. Tényleg nem jók. Alighanem azért, mert nemigen tudják, kit játszanak. Miért köp ki például a fogadóst, Strassert játszó Kaszás Géza, amikor kimondja: Európa? Miért tetteti sokáig hülyének Von Stetten bárót Halmágyi Sándor? Miért ismétel meg egy dialógust kórusban és egyre jobban ordítva a bárónőt játszó Hernádi Judit és a Christine-t játszó Varga Klári? Utóbbi miért eszik rózsát? Miért zuhan le a zsinórpadlásról egy egész kerthelyiségnyi vasasztal, vasszék?
Nem költői kérdések ezek: tudom a választ. Csak. Mert olyan jópofa. Olyan művészies. Olyan trendi vagy mi. Olyan "én ugyan nem értem, de biztos van benne valami". A közönség egészséges ösztöntől vezérelt része menekül a szünetbenÉ
A Szép kilátás farvizén született még egy produkció, annak Agyő Európa, Európa agyő a címe (nekem még legalább két vessző hiányzik, bár akkor sem tudom, miért ismételjük meg). Föltehetően október 23-ra készült - akik összeállították, alapvetően a közhelyszótárból dolgoztak, viszont rettenetesen megrendültek tőle. Nem mondom én, hogy 1956 októberéről tetemes színházi alapanyag áll rendelkezésre - ez itt olyan, mintha turistáknak készült volna, akik hallottak ugyan harangozni valamit a kisemberek drámájáról, de szívesen meghatódnak rajta még egyszer. A színészek az "osztályteremnyi nebuló" originális
színjátszóköri ötletből
próbálnak csiholni valami nézhetőt - egy-egy képet legalább. A padlásról ezúttal lakásfelújításból visszamaradt parketta hullik hűvös halomba. Kifutó fut a nézőtérre - és ha már így alakult, olykor kijönnek rá a színészek. Időnként különböző korok mára emblematikussá - és viccessé - lett tárgyait sorolják; ez szórakoztató, mert az ember magában kiegészíti: jelentem, a megkötős fecske, mármint az úszónadrág például nem volt benne. A bólogató kutya igen. A bambira nem emlékszem, lehet. Egyik-másik tárgy fel is bukkan a színpadon; Kaszás Géza például elszántan tikitakizik, a végére már egész jól megy neki. És persze szappanbuborék (a tegnap óta kapható kész importlöttyel, formatervezett fújókával), labda. Valami oroszozás is volt.
Aztán egy másik színpadi örökzöld: ha az embernek már végképp semmi nem jut az eszébe, egy piros bohócorr mindig jól jön. És ha az is lejátszott, elő a tütüt, mármint a kis balettruhát - igazán viccesen fog mutatni benne mindenki.
Amikor már semmire sem számít az ember, előtűnnek a muzsikusok, lemásznak a zenekari árok sarkába, és belefognak. Fantasztikus, dús, fájdalmas, színes és mély zenét játszanak; és akkor egyszer csak rájövök, miért viseltem el az egészet eddig is: Alexander Balanescu zenéje miatt. Amely az első darabban mintha egyenesen a szerző rendelésére született volna, a másodikban pedig a darab helyett van. És ott áll ő is: Alexander Balanescu, kopasz fején kalap, kezében hegedű, és az alkalmi, Kis Szeptim nevet viselő zenekarral együtt igazi színházat, színházi zenét játszik. Sajnos, alig negyedórát. Helló, Európa.
A Miskolci Nemzeti Színház november 26-27-én a Thália Színházban
