Miközben minden porcikám rettenetesen berzenkedik Szophoklész Oidipusz királyának "üzenete" ellen (ami könnyűipari zanzában nagyjából így hangzik: "hiába menekülsz, hiába fucc, a sorsod elől futni úgyse tucc"), mindig rettenetesen kíváncsi vagyok arra, hogyan mutatják meg a színházban a fölismerések letaglózó láncolatát. Azt tehát, amit a darab igazi erejének tartok: a szembenézés tragikus szükségszerűségét.
A Nemzeti Színház stúdiójában például egy fekete kriptába helyezi az egészet Sopsits Árpád; na jó, a kripta vagy ravatalozó lehet irodaházi lobbi vagy egy puccos bank ügyfélcsarnoka is. A kripta azért tetszik jobban, mert akkor katafalknak láthatom az emelvényt, amely olykor nászi ágy. Antal Csaba díszletének (mely amúgy csodásan harmonizál a jelmezzel, nem véletlen, az is az ő munkája) másik meghatározó eleme az elöl-hátul
futó futószőnyeg,
ami nem mindig fut, olykor csak sétál. Be- és kiközlekednek rajta a szereplők, és az ő mozdulatlanságuk kétségtelenül sajátos és görögös méltóságot ad a be- és kiközlekedésnek.
Sopsits képekben gondolkodik - nyilván ezért van a Kart játszó takarítóbrigád sárga ruhában: jól elüt -, és a képek többnyire tényleg nagyon erősek. Néha túl erősek, kockáztatom meg. A takarítóbrigád koreografált padló- és falpucolása például gyengíti a "nép" szikár intonációjának hatását. Szerencsére László Zsolt Oidipusz-alakítása ledobja magáról nemcsak a görög dráma sorssal és istenekkel viaskodó nagy lélegzetvételét, nemcsak befogadástörténetének nyomasztását, hanem a képkompozíció kényszerét is: létezése, szenvedélyes és önpusztító nyomozása amúgy is maga köré szervezi a látványt. Ez az igazságkeresés, a mániákus egy-ügyűség valójában paradox lázadás: nemcsak a sors és az istenek, hanem a rögzített életpálya ellen is. Modern felhang: király ugyan, de nem ez a fontos, hanem hogy tudni kell, kik vagyunk és mi végre. A lázadás nincs elbukva - el van veszítve, és ez egészen más.
László Zsolt Oidipusza kicsit jobban vak már akkor is, amikor még lát - a dráma rója rá ezt, a gyanakvás tökéletes hiányát. És az igazság vészesen közelgő pillanatának előszelében főszerephez jut Iokaszté, a feleség, akit igazi szerelem fűz össze férjével. Udvaros alakításában az előadás egyik csúcspontja, amikor Iokaszté előbb döbben rá közös tragédiájukra (hiszen többet is tud az előzményekről); Udvaros a játéktér hátsó falához megy, a falat simogatja némán, és a hátával játssza el, hogy nem csak Oidipusznak, neki is vége van. A futószalag ekkor igazolja létét: az öngyilkossági jelenet második része - a felborult szék végigszánkázása a játéktér hátuljában - nagyszerű.
Vissza az erős képekhez: a mellékszereplők időtlenségben tartott, majdhogynem ikonikus ábrázolása hatásos: Sinkó László Teiresziásza szoknyás bölcs, hajában virág; sem külsejében, sem a kimondásban nincsenek gátlásai. Bodrogi Gyula Hírnöke már konformabb, és fél a kimondástól is; Papp Zoltán Pásztora a megtestesült kisember-rettegés. Kulka János Kreónja lovaglásból érkezett, hogy fölmérje, mi haszna lehet a történtekből - tudjuk, mire megy majd vele, egy másik drámából. És jó képeket játszik a futószalag: a gyerekek rohannának anyjukhoz, de sosem érik el, és az ellenirány sem marad kihasználatlanul.
Oidipusz megtudta, amit akart, szembenézett (vétlen) bűnével - és ez volt az utolsó nézése. Sem népe rokonszenvére nem bízta a fölmentést, sem az istenekre a büntetést. Megvakította magát (ez a jelenet majdnem minden Oidipusz-előadásban kínos - itt nem az), és ítéletének engedelmeskedve száműzetésbe indult - de ez már az utolsó Szophoklész-mű, az Oidipusz Kolónoszban, az este második része. Ami fekete volt előbb, most vakító fehér; csak a vak Oidipusz nem hunyorog a szembántó neoncsövektől. A katafalk helyén medence; a Kar korábbi tagjai játsszák az időközben felnőtt gyerekeket és Thészeuszt - Szalay Marianna Antigonéja
miniben
és szakadt harisnyában jelzi előre a majdani kemény hősnőt, Schmied Zoltán Polüneikésze világfi, és máshol sejti saját karrierjét, nem a görög mitológiában. Az új, immár fehér ruhás Kar pedig súlyosabb lett: Sinkó, Udvaros, Bodrogi és Papp Zoltán játssza. László Zsolt Oidipuszán a belső öregség látszik: az életbe belefáradt ember csupa nem. Ezt a szerepet is jól játssza a színész: epilógus az előző rész nagy formátumú alakításához, amiként az egész darab az. Rátóti Zoltán Karvezetője ekkor válik Oidipusz "beszédes" párjává: jelenléte mindig a pillanatnak szól, figurájának éppúgy nincs kiterjedése az időben, ahogy a népnek sincs.
A második darab képileg kissé túlságosan az első rész ellentettjeként működik: nemcsak fehérség van, hanem füst és villogás is. Oidipusz a semmibe lép ki a bonthatatlannak látszó tér mégiscsak megnyíló falán - egy igazi semmi több lenne tán, mint ez a gőzölgő pokol.
Nem vagyok egyedül a késztetéssel, hogy az Oidipusz királyt párbeszédbe vonjam színházi és nem színházi hétköznapjainkkal: nehéz időket élünk, és még nehezebbek jönnek, ha nem bírunk szembenézni a múlttal.
Nemzeti Színház, február 4.
