Igen, megint sokat ülnek; igen, megint vannak rozzant állagú pucér férfiak; igen, megint a hatvanas évek foteljei és állólámpái vannak a színpadon; igen: Maeterlinck A kék madár című meséjét végtére is Zsótér Sándor rendezte a Vígszínházban. Volt szerencsém egy teljesen hétköznapi előadást látni, igazi közönséggel; és noha igen: most is elmentek néhányan a szünetben, a többiek megrendülten és nehezen ocsúdva ünnepelték az előadást a végén, mert ha nem is tudták, érezték: Zsótér egyik legjobb rendezését látták.
A kék madár nekem eddig csak mesében volt meg, nem is szeretem súlyos, mégis primitív szimbolikáját, és tessék békén hagyni azzal a rémes közhellyel is, hogy miközben hajtom a boldogságot, az itt van mellettem, körülöttem - na ne...
De a Vígben nem mese, még kevésbé tündérmese, amit látunk - hogyan is lehetne az a két "öreggyerek" felnőtt vándorlása, éber álomban, fényben-sötétben? Az őket kísérő-fogadó
Dolgok és Lények
társasága a szó legszorosabb értelmében kísértetiesen hasonlít a mi világunkra: a Cukor még csak negédes, a Kenyér pedig gyáva, de a gyémánt varázslása következtében beszélni tudó Macska aljas és sunyi intrikus... Az Emlékek országában pedig a képzelet és szeretet kelti életre a halott nagyszülőket: maguk a "gyerekek" beszélnek az ő nyelvükön, idézik meg az ő gesztusaikat, hiszen a halottak halottak, csak a mi emlékezésünk tartja meg őket - már ha van érkezésünk az emlékezésre.
Zsótér bizonyos értelemben a Peer Gynt pár-darabjaként értelmezi Maeterlinck darabját: megtörténik benne élet és halál, múlt és jövő, feltűnnek és eltűnnek az állomások: az Éjszaka birodalma, a Fák, az Állatok világa, és mire az ember végigverekszi magát az úton - közben számtalanszor megfogja a kék madarat is, de ha a kezében tartja, az vagy színét, vagy életét veszti, szóval menni kell tovább -, megérkezik oda, ahonnan elindult. Ez nincsen minden tanulság nélkül - és az persze nincsen benne, hogy mozdulni sem érdemes.
Ambrus Mária hatalmas függönyökkel keríti körül a teret, minden világhoz más dukál, a jövő strandjelenetében a színészek például a függöny jelenetét másolják (vagy az az övékét?), a legvégén pedig az egyes helyszínek függönyei szépen egymásra kopírozódnak. Egyszerre monumentális és alig létező díszletelem ez, hiszen átlátszik-áttetszik, mégis zár és határol. Köztük a térben legföljebb az a bizonyos jó néhány ülőalkalmatosság, a többi mind színész, illetve statiszta. Akik egyforma alázattal és elszánással, de persze váltakozó színvonalon teljesítik a zsótéri elegyet - a pasztell, visszafogott játék és az erős, intenzív jelenlét elegyét -, melynek hatása részleteiben szikár és kijelentő módú, együtt azonban csupa dübörgő érzelem, együttérzés és megrendülés.
Persze a prímet Börcsök Enikő és Venczel Vera Tiltilje és Mitilje viszi: két apró ember a hatalmas függönyök és elrajzolt dimenziók között. Mindkettő lefelé intonál - a bátor és eltökélt "kisfiú" meg a félős és kíváncsi "kislány". Õk tudják a legjobban, hogyan lesz a távolról sem szimpla színpadi létezésből játék, azaz alakítás; nemcsak mindent elhiszünk nekik, hanem helyettük is átérezzük, amit ők átélnek. A többiek mind több szerepet játszanak - nyilván nem színészszűkéből, hanem azért, hogy egyikkel se legyenek azonosak. Béres Ilona Macskája nagy, puha sandaság; mint Anyai szeretet maga a múlhatatlan, örökös és ezért elveszíthetetlen anyakép. Hegedűs D. Géza mint Kenyér: kontúrtalan bizonytalanság, mint Legkövérebb boldogság: a boldogság paradoxona, rémes elviselhetetlensége. És először láttam pont megfelelőnek Kamarás Ivánt, aki hol Fény, hol Alkonyi Tündér, hol Áfonya néni, hol az unoka - de mindig éppen csak ott van és beszél, és ez pont elég. A különféle boldogságokat - tessék! - idős színésznők játsszák, méltósággal, szomorú nyugalmat árasztva. A többiek is - Halász Judit, Juhász István, Szamosi Zsófia és Varju Kálmán - szépen odateszik a visszáját a Cukor, a Kutya, a Víz és a Tűz színe mellé.
És időről időre föltűnnek a pucér férfiak - megannyi szikkadt és nagyon igazi test -, és tablót vagy libasort alkotva vonulnak vagy állnak, esetleg rengeteg kék madarat cipelnek; a lépéseik elszántak, tétovák vagy bicegősek, viselkedésük civil, igazgatják a madarat a fejükön, vagy kínlódnak a nem forgó forgófotellel, ők a közeg. Mi meg a fölszólításra engedelmesen fölemeljük a zsöllyékben talált fehér szegfűt, és temető leszünk, hatalmas síkság - ez a kép bizonyára a színpadról a leghatásosabb -, a színészek lejönnek közénk, és egymásra nézünk, halottak és élők.
Zsótér rendezése mögéje vagy alája megy még a szokásos színházi befogadói érzékeny-ségnek is. Aki vele mozdul, belemerülhet abba a világba, amelyet "normálisan", a hétköznapi életünkben elzárunk magunk elől is. Amelyben a jelen nemcsak a mulandóságával, hanem öszszegző erejével tüntet: múlt és jelen találkozik benne. Ez a belemerülés, ez nagyon jó. Vagy nem.
Vígszínház, február 3.
