Grunwalsky Ferenc (1943) operatőr és filmrendező - noha ez utóbbi minőségében néhány éve már nem dolgozik, és nem is fog mindaddig, míg betölti a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) elnöki tisztét, azaz 2007. december 31-ig. Ezt ő maga jelentette be akkor, amikor - nagyjából egy évvel ezelőtt - ismét egyhangúlag választották a kuratórium elnökének: "Mindenki tudja, hogy annak idején én úgy vállaltam el az elnökséget, hogy nem jó szívvel, de lemondok arról, hogy közpénzből filmet rendezzek. Azt viszont kijelentettem, hogy operatőrként továbbra is tevékenykedni fogok, hiszen az egy alkalmazott szakma. Ez minden művészeti ágban hasonlóan megy. Egy képzőművészetin tanító művész is szokott szobrokat készíteni." E bejelentés több kontextusban is értelmezhető - e pillanatban én azt vonom le belőle, hogy a rendezés magasabb rendű alkotói tevékenység, mint az operatőré.
Nyitó képek
Márpedig Grunwalsky annak idején - miután eltöltött egy kis időt a bölcsészkar magyar-német szakán - fontosnak tartotta, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a rendező és operatőr szakos hallgatók közös első két éve után mindkét szakon egyszerre folytassa tanulmányait. Pályáján mindkét tevékenységet folyamatosan műveli, ezért aztán hol rendezőnek, hol operatőrnek mondják. Vannak, akik képalkotó tehetségét többre tartják (Szomjas György filmjeinek például állandó operatőre), mondván: nincs olyan (jó vagy rossz) technika vagy nyersanyag, amelyet ne lenne képes uralni. Mások nemigen látnak esztétikai hierarchiát rendezései és fényképezései közt - és ráadásul forgatókönyveket is ír (meg újságcikkeket, nyilvánosságnak szánt leveleket, kiáltványt, sokfélét). Portréfilmjeivel - most például az Orbán Ottóról készítettekre gondolok - tanítani lehetne/kellene, mi a különbség szakma és művészet között; de azt is, hogy az utóbbi nincsen meg az előbbi nélkül.
Mire a főiskolán megtalálta saját csapatát, Ragályi Elemért, Maár Gyulát, Szomjas Györgyöt és másokat, már túl volt egy rövid, de erős kihíváson: a szemüveges lét vetett véget ejtőernyős sportpályafutásának. A hatvanas évek végén egyik aláírója volt az úgynevezett "szociológiai kiáltványnak", amely a felületes olvasónak pusztán a dokumentumfilmezés fontosságát tükrözi, valójában - állítják a filmes korszak mélyebb ismerői - a valóság közvetlen képi megfogalmazása mellett áll ki. Azaz: nem pusztán rögzíteni kell a láthatót, hanem megmutatni benne a drámát, Grunwalsky kifejezésével "a valóság képi arcát". Társadalmi mozgalomnak is fölfogható akár. A kulturális irányítás elutasítani nem tudta, a filmgyártás egészébe integrálni viszont nem akarta ezt a mozgalmat: a Balázs Béla Filmstúdió kereteit jelölte ki számukra. Grunwalsky ennek az alkotói csoportosulásnak is meghatározó figurája volt annak idején.
Jancsó
Ugyancsak a hatvanas évekre tehető a filmművészet alapos megújulása; a Franciaországból a magyar főiskolára érkező nouvelle vague - és Godard, Truffaut filmjei - mellett a fiatalok Fellini és Antonioni művein tanulták meg, hogy a filmben semmi nincsen kőbe vésve. Grunwalsky saját magát leginkább Antonionihoz érzi közel állónak - és máris a filmes totál, a nagykép megszállottja. "Ez az igazi kihívás, ritkán sikerül a tér egészét »megmozdítani«." És a fényeké, a változó, mozgó fényeké, a mesterséges műtermi világítás helyett.
Szükségszerű - egyszersmind életre szólóan meghatározó -, hogy hamarosan megismerkedik, összebarátkozik Jancsó Miklóssal, akinek egyik korai filmjében (Vörös május) ő az operatőr. Jancsó - akiről Grunwalsky azt mondja, "a családom" - közvetlen alkotótársként ugyan elég sokáig nem bukkan föl Grunwalsky pályáján (noha "folyamatosan, mindennapi kapcsolatban álltak, Grunwalsky valójában mindvégig Jancsó asszisztense, jobbkeze, fontos valakije volt"), de a szálak azért összeérnek: kis ország. Grunwalsky Ferenc első nagyjátékfilmjének, a Vörös rekviemnek (1975) Jancsó barátja és állandó szerzőtársa, Hernádi Gyula volt az írója; az operatőr Ragályi Elemér (a vágó pedig Gazdag Gyula!). Az első színes játékfilm (Utolsó ítélet, 1979) forgatókönyvének már a megírásában is részt vett Grunwalsky (Hernádi Gyulával és Bereményi Gézával); a harmadikét (Eszmélés, 1984) pedig már teljes egészében ő írta.
A negyedik játékfilm (Egy teljes nap, 1988) majdhogynem "one-man-show": a forgatókönyvet írta, fényképezte és rendezte Grunwalsky Ferenc. A taxis ámokfutásának erős mozijáért megkapta a Magyar Filmkritikusok Díját (a nagydíjat, mármint), valamint díjat kapott a frissiben létrejött Mozgókép Innovációs Társulás is a film finanszírozásáért. Alighanem az egyik legelső videó készült itt el. "Értelmiségi filmcsináló; egyrészt tipikusan értelmiségi problémák izgatták, bármilyen köntösbe öltöztette is a hőseit, másrészt értelmiségi művészekkel vette körül magát"- mondta róla valaki, hozzátéve: "Talán még ma is az, ezért hat rá rosszul a főfilmes pozíció."
Az "értelmiségi művész" - akinek kivált a zenéhez erős tapadása van; nem csoda, nyolc évig orgonált a templomban - olykor rossz passzban van, iszik, csapódik, feszült és feszített - számtalan ismerős tudósít a "sötét esztendőkről", a súlyos tragédiáról, fia haláláról; nyomában pedig létrejött egy újabb majdnem one-man-show, a Goldberg-variációk, ez is díjat nyert '93-ban. "A halálra egy válaszom van: az élet" - mondja "Hosszúval", azaz Tóth Judittal az oldalán, aki mindenhová elkíséri, még Gyurcsányhoz is; a filmesszakma, a környezete megszokta, hogy ők ketten egyek. "Õrangyala" van neki, mondja egy fiatal filmes, "a legenda szerint több mint húsz évvel ezelőtt fölkapta a gyereklány a Grün táskáját egy forgatáson, vitte utána, és azóta el sem engedi". Két lányuk van: "a sportból és a zenéből nem engedek" - mondja az apa; ez a "nem engedek", ez általában erősen jellemzi.
Amiként az is, hogy a filmezés mellett a szakma gondjainak kezelését is szívesen, mondhatni természetesen vállalja magára; "feladatcentrikus nevelést kaptam, apám evangélikus lelkész volt a nyolcadik kerületben". A protestáns ethosz nemcsak a (szakmai) közösség iránti, magától értetődő felelősség- és feladatvállalásban érhető tetten, hanem a különböző problémák alapos, komótos, lépcsőzetes, tanító jellegű magyarázatában is - noha gondolkodása gyors, érvelése, kifejtése mereven komótos. Nem lehet közbevágni, gyorsítani - "így nem lesz világos a gondolatmenet", térít vissza saját vágányára.
Választott poszton
A rendszerváltás után a filmszakma egén gyülekező egyre sötétebb felhők Grunwalsky pályáját még nem borítják be: a Fiatal Művészek Stúdiójának égisze alatt elkészítheti következő filmjét, az Utriust a Magyar Televízió számára, és noha valószínűsíthető, hogy folyamatosan dolgozhatott volna tovább, egyre jobban belemerül a filmes közéletbe.
Ezt a kanyart persze alaposan megsegíti, hogy a magyar filmkészítés egyre nehezebb helyzetbe kerül; 1991-ben létrejön a Magyar Mozgókép Közalapítvány, de az 1,2 milliárdos állami támogatás ettől nem lesz több. Grunwalsky ekkoriban a Filmművész Szövetség játékfilmszakosztályának vezetőségi tagja (a főtitkár Szomjas György); innen indul ki a fölismerés, hogy muszáj összefognia a filmszakmának, különben végképp ellehetetlenül, vagy a politika bulijává válik. Viszonylag hamar körvonalazódik a fejekben, hogy önkormányzati típusú működés kell, képviseleten alapuló és átlátható; az évtized végére pedig az is egyértelművé válik, hogy a világ többi részéhez hasonlóan át kell állni a produceri filmgyártásra. (Más kérdés - teszi hozzá az egyik producer, aki egyébként többnyire ugyanazokkal, főleg fiatalokkal dolgozik együtt -, hogy producer nem terem minden bokorban. "A lehető legvegyesebb társaság, van köztük volt gyártásvezető, zöldséges és úgynevezett vállalkozó is. Aki azt hiszi, hogy ez a pálya a gyors meggazdagodásra, téved. Vagy lop.")
A filmtörvény létrehozásához elengedhetetlenül szükséges szakmai összefogást egyik részről a józan belátás tette lehetővé, másik részről a ma már legföljebb priuszáról emlékezetes Várhegyi Attila államtitkári buzgólkodása azon, hogy a kulturális minisztérium, illetve saját maga alá gyűrje a filmes pénzek elosztását. Fontos megjegyezni - és szinte mindenki emlékeztet is rá -, hogy az összefogottak közé tartozott ekkoriban a művészeken kívül az összes gyártói szakma, tehát a "kiszolgáló személyzet" is.
Grunwalskyt az alapítók 2003 májusában választották a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumának elnökévé. Köztük például a Filmművész Szövetség a maga több száz tagjával, jó néhány filmstúdió a maga néhány tagjával, valamint jó pár olyan filmes szervezet, amely szinte nem is létezik - de minden alapító egyforma jogosítvánnyal bír. A filmtörvényt 2003 végén szavazták meg a parlamentben (a ritka százszázalékos törvények egyike), 2004 áprilisában lépett életbe. Azt ugyan egyelőre senki sem látja, hogyan lesz 10 milliárd forintos támogatása jövőre a magyar filmnek, de saccolni sem akar senki; érthető: előttünk a költségvetési szavazás.
Ügyintézés
Az elmúlt hónapokban két ügy vert nagy hullámokat az MMKA körül. Az egyik az összeférhetetlenség (lásd keretes anyagunkat), amelyet egyébként egy másik ügy dobott a felszínre. Grunwalsky megállapodott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel abban, hogy az MMKA az eddigi 19 helyett 51 százalékban lesz tulajdonosa az ÁPV Rt. tulajdonolta Mafilmnek. (Erre semmiféle hivatalos egyeztetési formula nem kötelezte egyik felet sem: így alakult, hogy ők tárgyaltak erről.) A Filmgyár (melynek azt a részét, ahol ma a TV 2 van, még Korda Sándor építtette 1916-ban) fölszereltsége elavult, technikája fabatkát sem ér, de a filmesek szerint mégis sokan futottak versenyt érte: producerek is, de még inkább az egyik internetes portál tulajdonosi köre. Hogy ki mit tervezett az értékes ingatlannal, talán már sosem fog kiderülni; az kétségtelen, hogy e megállapodás nyilvánosságra kerülésének napján két fórum is indult a világhálón, amely egyrészt az összeférhetetlenséget, másrészt az MMKA működésének anomáliáit boncolgatta. Néhány erőteljes hivatalos nyilatkozat után a fórumok elhaltak.
"A filmgyári tulajdon egyik lehetséges előnye, hogy például van mire bankkölcsönt fölvenni, ha akadozik az állami támogatás folyósítása; márpedig az mindig akadozik" - mondja egy filmkészítő. Grunwalsky mindazonáltal nem ezt a szempontot tartja a legfontosabbnak: "meg lehet nyitni a piacnak", mondja, beruházókat lehet beengedni, aztán bérbe adni a kapacitást és a technikát. Nem a bevételre hajtanak, magyarázza, hanem munkahelyek, valamint a belső gyártási kapacitás megteremtésére. És számítanak arra, hogy a beruházók a filmekbe is fektetnek majd pénzt, nem csak a technikába.
Nagyjából húsz játékfilm készül egy évben - egyébként több évtizede ennyi. Ezt az alkotók keveslik, nyilván vannak, akik sokallják (tízmilliárd akkor is rengeteg pénz, ha meg se kapják); Grunwalsky szerint éppen ahhoz elég, hogy a magyar filmművészet mint olyan létezzen egyáltalán, valamint a négy jó és/vagy kiugró alkotáshoz elég, szóval a folyamatossághoz.
Az idei 6,1 milliárdból a szakma 3,3 milliárdot kapott meg - a többit állami garanciával fölvett bankhitelekből szerezte hozzá. Ez a frappáns gyakorlat - mármint az állami finanszírozásé - jó ugyan arra, hogy az átmenő produkciók ne álljanak le, de leginkább arra jó, hogy közpénzzel támogassa a bankokat. Nota bene: ez nem csak a filmeseknél van így.
Grunwalsky "kemény csávó, hihetetlen munkabírása van, güzü, okos, szenvedélyes, eredeti" - ezt többektől szerzett véleményekből vágtam össze. "Nem kifejezetten demokratának született"; "Olykor látszik, hogy élvezi a nagy koordinátor szerepét, még túl is játssza." A filmtörvény elfogadása után többen gondolták úgy - producerek, rendezők, de még kritikus is -, hogy az "abszolút mozgalmi ember" helyett immár jól fésült tárgyalópartner kellene, a dandártábornok helyett karrierdiplomata. Merthogy békeidők jönnek. Nem jönnek békeidők. Grunwalsky és az MMKA: egy és ugyanaz, mondanám, ha nem állítanák többen az ellenkezőjét: "a buldózer megy előre, és nem látja, hogy akik a nyomában menetelnek, nem lépnek vele egyszerre". Sőt: többek szerint Grunwalsky tevékenységének legnagyobb és legfőbb akadálya éppen az MMKA-n belül van, az apparátusban és a szakkollégiumokban, és - állítják - "nagy hibája, hogy odabent nem tud rendet teremteni". Aki azon a véleményen van, hogy "Grün idegeit azért megviselik a balhék, megint rosszabb állapotban van, noha keményen tartja magát", és "talán jobb lenne, ha abbahagyná a szakma megváltását", még az is hozzáteszi, hogy "nincs ember, aki joggal állíthatná, hogy akár egyetlen fillért vagy egyetlen milliméternyi előnyt juttatott magának; még a felesége sem dolgozik asszisztensként olyan filmben, amelyben egyetlen fillérnyi közpénz van".
A közpénz aránya a magyar filmekben 42 százalék, plusz az a 20 százalék, amely adókedvezmény formájában illeti a befektetőt. Mindazon-által például a televíziók egyetlen fillért sem fordítanak magyar filmre, noha - például a kőgazdag kereskedelmi csatornáknak - pénzük is, külföldi partnerük is lenne hozzá. A producerek feladata, hogy fölhajtsák a megfelelő szponzorokat, befektetőket, támogatókat - nem könnyű, mert a magyar film, úgy egészében véve, nem biznisz.
Talán ha a támogatás nagyobbik része a producereknek jutna? Ez is vitás szakmai belügy manapság: a normatív és szelektív támogatás aránya. A normatív - melynek szempontjain, pontrendszerén, de legfőképp arányán még dolgoznak - egyszerűen "jár" egy-egy produkciónak, automatikusan, az előző produkció érdemei (nézettsége, fesztiválszereplése, díjai, a résztvevők besorolása) alapján. Akár egy komputer is kiszámolhatja az összeget. Vitakérdés: mennyi időre tekintsen vissza a normatív támogatás. Ha csak az elmúlt egy évre, akkor labdába sem rúghatnak azok, akik régebben csináltak filmet. Rendezők és producerek értenek egyet abban, hogy - mivel egy-egy rendező általában hat-hét-nyolc évenként jut nagyfilmhez - '91-ig kellene visszamenni. Ja: és a nézettséget nem összességében, hanem kópiánként kellene mérni, hiszen nem mindegy, hogy egy kópiának van 12 ezer nézője vagy harmincnak százezer.
A szelektív támogatás maga az MMKA-döntés: a kuratórium, illetve a hat szakmai kollégium döntése. Ebben juthat kifejezésre a szubjektív elem - akár jó ez, akár rossz. Sipos Kornél (a Hídember producere) az egyik fórumon azt mondta, hogy a szelektív hányad "megnyomorítja a filmgyártást", "felvilágosult abszolutizmust", néhány ember ízlését tükrözi. Sándor Pál ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy a nagyobb hányadnak kell a rendezőknél maradni, mert a producerek "nem alkalmasak".
A producerek szövetségei (a magyar és a független) szerint 70-30 százalék lenne megfelelő: 70 százalék menne egyenesen hozzájuk, és a maradékról döntene az MMKA. A rendezők 80-20-ról (az ő javukra) hajlanának legföljebb az 50-50 felé. "A producereknek közvetlenül juttatott normatív támogatás valójában sikerdíj - közpénzből" - mondja Grunwalsky Ferenc.
Akinek - látom - esze ágában sincs vissza-vonulni, míg el nem végezte, ami megítélése szerint rászabatott. Erős benne a szláv vonal, mondja.
Az összeférhetetlenségBozóki András kultuszminiszter akkor tette működésének emblematikus feladatául a különféle kuratóriumokban föllelhető összeférhetetlenségek megszüntetését, amikor Grunwalsky Ferenc aláírta Jancsó Miklós új filmjének 120 milliós támogatását, amelyet egyébként nem ő, hanem a játékfilmes kollégium ítélt meg, viszont ő az operatőr. Az MMKA-ban különféle vizsgálatok követték egymást (lásd erről többek között: Alapítvány vagy birodalom, Magyar Narancs, 2005. július 7.), föl is tártak bizonyos szabálytalanságokat, rendellenességeket, de azt még a miniszternek sem sikerült elérnie, hogy Grunwalsky ne lehessen Jancsó operatőre a következő filmben is, azt pedig "józan ésszel senki nem gondolhatja, hogy Jancsó azért kap pénzt, mert az operatőre a kuratórium elnöke" - mondja Kamondy Zoltán. Bozóki utasított, az MMKA jogértelmezést kért az Igazságügyi Minisztériumtól. Mindazonáltal ez nincsen rendben; összefonódások, érzelmi és egyéb elfogultságok igenis szerepet játszanak a döntésekben, állítja szinte mindenki, akivel beszéltem. Pregnánsan összeférhetetlen például, hogy az MMKA alapítói nevezik ki a kurátorokat, aztán pályáznak náluk. Másképp összeférhetetlen, hogy akad, aki immár hét éve ül a játékfilmes kollégiumban, pénzt ítél meg egy stúdiónak, melynek egy másik projektjében pénzt vesz föl. Megint más anomália, hogy míg régebben egy-egy rendező több stúdiót is végigházalhatott a forgatókönyvével, ma egyetlen helyen, a közalapítványnál pályázhat. Ahol az elmúlt időszakban - éppen e képtelenség részleges megszüntetése érdekében - két játékfilmes kollégium dolgozott, majd a végső döntés előtt gondosan egyeztettek egymással. Szintén abnormális, hogy a kollégiumok döntéseit felülbírálhatja az MMKA hivatali apparátusa, ha "úgy ítéli meg, hogy a film a tervezett módon mégsem készülhet el". Mostanában mindenesetre dolgoznak a problémán. Mármint azon, hogy hogyan lehetne törvénymódosítással rögzíteni valamiféle szabályt, a jelenlegi és a jövőbeni helyzetekre. Csökkenteni kellene a kollégiumok taglétszámát, a kurátorok működési idejét, a bebetonozott hivatali apparátus befolyását. Többek szerint Grunwalsky - a nagy egészet szem előtt tartván - nemigen látja át, hogy a gépezetbe kik és hogyan szórják a csikorgást okozó homokot; s ha látja is, nem bír velük. |
