Tükör által - Schimmelpfennig, Katona, Krétakör (színház)

  • Csáki Judit
  • 2006. január 26.

Zene

Ha Schilling Árpád poénra rendezte volna Roland Schimmelpfennig Előtte-utána című darabját, most elég nehéz, de inkább lehetetlen lenne írni róla, hiszen a poént, ugyebár, nem illik lelőni. Ámde a Katona és a Krétakör közös produkciója a legkevésbé sem rendezői poén - noha mégiscsak az alapötlet, azaz a nézőtérrel szemben, a rivalda vonalában fölállított óriási tükör a második legjobb eleme az előadásnak.

Ha Schilling Árpád poénra rendezte volna Roland Schimmelpfennig Előtte-utána című darabját, most elég nehéz, de inkább lehetetlen lenne írni róla, hiszen a poént, ugyebár, nem illik lelőni. Ámde a Katona és a Krétakör közös produkciója a legkevésbé sem rendezői poén - noha mégiscsak az alapötlet, azaz a nézőtérrel szemben, a rivalda vonalában fölállított óriási tükör a második legjobb eleme az előadásnak.

Mondom: nem poén, hanem még egy jókora lépés azon az úton, mármint a rendezőén, amelyen az előző megálló a Siráj volt; közülünk léptek a színészek a játék terébe, a "mi ruháinkban", a "mi intonációnkban" élték át Csehov drámáját, a reflexiót pedig éppen a közülünk jövés, a velünk való létközösség adta. Így került messze a produkció a hagyományos lélektani realista trendtől, annak ellenére, hogy sokan éppen ezt szerették benne.

Schilling a tükörrel aligha mindössze annyit akart mondani, hogy lássuk csak meg mindannyian önmagunkat - nagyjából ezt mondta, tükör nélkül, a Sirájjal. Azzal megy tovább, hogy a köztünk, mellettünk, mögöttünk ülő színészek ezúttal mindössze beszélnek, a teatralitás - egyetlen, a színpadon fölvillantott hangsúlyos képet leszámítva - maga a nézők közt ülés, a flat, azaz száraz hangon való beszélés. Sok van itt a szövegre bízva, hiszen - miután a színészek egytől egyig jól teszik meg, ami telik tőlük - a darabnak kellene "átvennie" a játékból szükségképpen hiányzó teátrális elemeket.

Valami ilyesmi történt két éve az Örkény Színházban, ahol Bagossy László Schimmelpfennig Az arab éjszaka című darabját rendezte meg úgy, hogy

a színészek ülnek,

igaz, szemben velünk, a színpadon, és nagyjában-egészében "csak" elmesélnek egy bonyolult, de legalább érdekes történetet, melynek pontos dramaturgiája fokozatosan adagolja az egymás felé hajlító szálakat, míg a végén minden összeáll. Ráadásul abban az előadásban a színész teljes mértékben használta az ő testi valóját - míg ebben a mostaniban csak a hangja és kicsit talán az arca játszik. S ha ez elég (tudhatna az lenni), akkor önmagunk és egymás nézegetése az óriási tükörben valóban interaktív kapcsolatba léphetne a szöveggel.

Nem lép. Nézegetünk, kivált, miután leült a tükör láttán fölhorgadó izgalom; és közben hallgatjuk a sorjázó monológokat, akár egy rádiójátékot. Együtt hallgatni - ennek is van, pontosabban lehetne izgalma, sőt színházat teremtő ereje is: itt csak szimpla együtthallgatás.

Schimmelpfennig darabja ugyanis - a többértelmű Előtte-utána címet viseli - többnyire lapos és henye, nyilván szándékosan hétköznapivá rontott nyelven megírt mozaikokból áll. (Veress Annát, a fordítót ennek átültetése persze dicséri.) E mozaikok - mint lassacskán kiderül - lazán kapcsolódnak ugyan egymáshoz, de önmagában egyikük sem "izgalmas" annyira, hogy fölébressze, majd fönn is tartsa a nézőben a tabló- vagy puzzle-készítés igényét. Hétköznapi megcsalástörténetek, találkozáskísérletek, menekülési próbálkozások váltakoznak egy-egy mélyebb és ígéretesebb foszlánnyal - ezek úgy ülnek a szövegtengerben, mint Schilling amúgy igazán szellemes megoldásai a táncra, az operai éneklésre. Főként az abszurd, a hétköznapitól éppenséggel elütő részletek képesek áttörni a közönség lanyhuló - és egyre inkább önmagára irányuló - figyelmét, mint például Csákányi Eszter monológja a változó nőről, Scherer Péteré a festménybe belemenekülő férfiról. Vagy Lengyel Ferenc mulatságos "amerikai kalandja".

Mindazonáltal egy nem túl komoly kérdés vetődik föl itt erősen. Az ugyanis, hogy ha a színházi zsöllyeszomszédom elmesél nekem egy amúgy banális szállodai légyottot, színház lesz-e abból, ha a szomszédom történetesen színész, és a történet nem vele esett meg, hanem egy író találta ki. Komollyá ez a kérdés akkor válhatna, ha eget-földet rengetne a szöveg, amelyet önmagunk nézegetése közben a mellettünk ülőtől a szó szoros értelmében a képünkbe kapunk.

Megint más, tán az előbbinél komolyabb kérdés, hogy mennyit "vesz le" a színész hangjából a testi jelenléte akkor, ha a szöveg mégiscsak a hangra apellál. Azaz: nem jobban viselhető ez az egész rádióból vagy magnóról? Nem állítom, de nem lennék meglepve, ha Schilling bekalkulálta volna azt a nézői feszengést, lebegő unalmat, amely kétségkívül megülte a Katona nézőterét, s a tükör által a színpadot is. De így nem lesz a közönség a színház része.

A gyönge panelhelyzetek - amelyekben valóban ismerős, "akár mi is lehetnénk" párok élnek - nem emelkednek önmaguk fölé, nem nyernek sem mélyebb, sem magasabb értelmet. Elunni lehet ezt az egészet, kijönni a nézőtérről nemigen (átlagos bátorsággal semmiképp). Viszont nekem (a bemutatón) akkora mázlim volt, hogy nemcsak halló-, hanem látótávolságban ültem Törőcsik Maritól, akit nagyjából a nézőtér közepére, azaz centrális helyre ültetett a rendező. Én tehát színházat láttam. Törőcsik ugyanis játszott, egész testével, két kezével, az arcával pláne - méghozzá fantasztikusan elevenné tette egy idős asszony egzisztenciális és érzelmi drámáját. A lehajtott feje - amikor nem beszélt -, nos, az is megrendítő volt. Érezni véltem benne ráadásul a helyzet okozta zavarát is. Értettem. Ez volt a legjobb ebben az előadásban.

Katona József Színház, Krétakör Színház, január 13.

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.

Törvény, tisztesség nélkül

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.