De tegyük föl, hogy minden betévedőnek legalább egyszer összefoglalták Szophoklész vagy Euripidész drámáját, esetleg túlesett már az amerikai domesztikáción, O'Neill könnyebben emészthető Amerikai Elektráján, és sejti legalább, miért kell itt anyát ölni. Akkor van némi esély arra, hogy rögtön fogja: miért csupa mindenórás terhes nő itt a Kar; olyan intenzív anyák, hogy majdnem szülnek is, ott, helyben. Ez tehát Bocsárdi egyik erős hangsúlya, párban azzal, hogy Élektra nem szült, és ez igencsak meghatározza éntudatát.
Élektrát a bosszú élteti - maga az ölés, Aigiszthosz és Klütaimnésztra megölése mellékes itt; sokkal fontosabb, hogy a szereplők hogyan viszonyulnak egymáshoz, a bosszúhoz, az öléshez. Nem egyformán. Élektra például belemerevedett és beleszáradt a szenvedélybe, átok és gyűlölet egyaránt halkan, tagoltan árad belőle - Hámori Gabriella nemcsak tartást és intonációt, hanem tekintetet és mozgást is ebből épített.
És a pincemélyből - ami szemmel láthatóan az ő tere, az ő relikviáival tette "lakályossá": a hálóval és a pallossal, amellyel Agamemnónt megölték. Ebben a hátrafelé szűkülő, fémfalakkal bélelt térben történik minden, hátul egy hatalmas cső torkollik bele, amelyen többször is víz zúdul le - és egyszer magával hozza a régen várt testvért, Oresztészt is. De felbukkan itt a rég halott Agamemnón - eléggé nevetséges figura, legalábbis megkérdőjelezi a drámai igazságot -, valamint a Nevelő is, aki ugyan nem a csövön, hanem a nézőtérről érkezik, velünk köti össze a teret és a figurákat, bohócnadrágja, bőrkabátja, hófehér ingmelle és gumicsizmája nem egységes figurát öltöztet, hanem
a sokféle kívülállót
(a jelmezeket Dobre-Kóthay Judit készítette). Fodor Tamás eltúlzott artikulációval, megjátszott buzgólkodással gördíti előre az eseményeket, hogy aztán a legvégén - sitty-sutty - szinte elzavarja Oresztészt, és Élektra kezét az addig intenzíven jelentéktelennek mutatkozó Püladész kezébe nyomja. Az ő cinikus, érdekeit rejtő Nevelője is fontos "folt" Bocsárdi Élektra-patchworkjén.
És amikor megérkezik a várva várt fivér - egy idegen pattan elő a csőből. Mácsai Pál fehér eleganciájának legalább háromszor kell totálisan eláznia ahhoz, hogy részévé váljon a pincemélynek; hogy fölfogja végre: innen nem lehet egy röpke vizit után elmenni. Mácsai Oresztésze sírós testvéri ölelkezésben döbben rá, hogy meg fogja tenni, amit megtenni csöppet sincs ínyére. Igazi tragikus alak: olyasmiben oszt vélt igazságot, amihez neki semmi köze nincsen. Nem kell nagyon belegondolni a dologba ahhoz, hogy kortársi figurának érezzük őtÉ Mácsai játéka, vonakodása, tétovasága, majd száraz kötelességtevése és menekülési ingere pontosan fölépített és hatásos alakítás.
Aztán jön Klütaimnésztra, a bűnös és gyilkos anya - őt Pogány Judit játssza, egyetlen jele-netben, amely világosan két részre tagolódik. Élektra hazugsággal - de milyen hazugsággal!, "fiút szült", üzeni neki - a vízzel elárasztott pincébe csalja; az asszony piros krinolinban, piros cipellőben, karján
kis kék rugdalózóval
érkezik, percekig meg sem szólal, csak külön-féle göcögéssel, sóhajtással, hangokkal próbál "megérkezni", puhatolja a lányát, közeledik, távolodik, kerülgeti. Cipőjét leveszi, óvatosan belelép a vízbe, visszafordul - majd a nagyszerű némajelenet után végül megszólal. És aki jól figyel, ekkor meglátja-meghallja az érem másik oldalát: hogy Agamemnón, a férje azért ment el tíz évre háborúzni, hogy megbosszulja a Páris által elcsábított nővérét, Helénát, és ezért az ő lányát, Iphigeneiát is föláldozta: a sógornőért bedobta a családot. Ráadásul hazatértekor szeretőt hozott magával (Kasszandrát) - és hát ezt bírta nem lenyelni az amúgy szintén hűtlen feleség: megölte őt. Micsoda sors, kapjuk fel a fejünket: nem lehet, hogy kicsit igaza van azért ennek a Klütaimnésztrának? Bárhogy is gondoljuk, Pogány Judit fantasztikus alakítása lenyomja kissé Élektra igazságát.
Ami egyébként Élektra nézőpontjából nem baj - őt semmiféle visszaigazolás nem érdekli. Hámori azt is szépen játssza el, hogy ennek a nőnek minden végképp elveszett; és testvére távozásával az utolsó szenvedélyes kötődés is eltűnt az életéből. Befejeztetett - jöhet akár az esküvő is.
Bocsárdi erős rendezői gondolatait a markáns véglénykülsővel és markáns hanggal és hasközpontú mozgással jelen lévő Kar - Bakos Éva, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Zarnóczai Gizella - fogja össze, valamint Könczei Árpád zenéje és Horváth Csaba koreográfiája teszi folyamatossá. De mégsem az egységre, hanem az erős jelenetekre, alakításokra fogunk sokáig emlékezni belőle. Azt tartja meg majd a memória, amit máskor kiejt: a fontos részleteket.
Örkény István Színház, február 9.
