"Vegyél néhány embert, találj ki egy helyet, ahol egymáshoz sodródhatnak - aztán beszéltesd őket, a többi megy magától." Ez viszonylag stabil és működőképes drámaírói recept, benne is van az amerikai kurzusok könyveinek első fejezetében; de ennél erősebb érv, hogy benne van a drámairodalom túlnyomónak mondható részében, jóban-rosszban.
Hamvai Kornél ráadásul színházi típusú drámaíró, azaz jól ismeri a papírtól (képernyőtől) a deszkákig vezető utat, tud életes-sorsos figurákat teremteni, jó dialógust ír, jó a ritmusérzéke - szóval érzi a színházat. Van neki szakértelme, skillje - és tehetsége is.
A Castel Felice című darabjában nyolc embert vett, egy hajón terelte össze őket, ráadásul azonos helyzetben: a hazájukat hagyják el mind, végérvényesen. Ezt aztán kipányvázta a történelemhez: 1958-ban, két évvel a forradalom után vagyunk, a kicsit spétesek mentek ekkor, jobb élet reményében vagy egzisztenciális kényszerből. Akinek valamiért menekülnie kellett, az menekült korábban.
Van mit eljátszani. Nyolcuk közül egy idős házaspár van, a többiek mind egyedül vágnak neki Ausztráliának. Hozzák a sorsukat - bár otthon hagynák szívesen - és a reményeiket. Jól vannak összeválogatva. Az idős házaspár a legjobb - igaz, amikor a tabló krimibe fordul, az őket érinti a legkevésbé, és ez jót tesz nekik. Csomós Mari és Bálint András nagyfokú lélektani hitelességgel, gazdagon ábrázolja összetartozás és részvétlenség szimbiózisát, azt is, miért menne az asszony és maradna a férfi; tétje persze ennek a dilemmának már nincsen, borongós árnyalata van: az Öregember alighanem bele fog halni. Övék a legjobb alakítás.
Horgas Péter díszlete hajót utánoz - ezzel szigorú szerzői utasítást követ. Lehetséges, hogy Hamvai - és nyomában Valló Péter rendező, az ő nyomában meg a színészcsapat - ezzel indul el befelé abba a rengetegbe, ahonnan nem tud kikeveredni. Az ízig-vérig
realista történet
- amely a darab második részében (egy ígéretes, de sokszor megtorpanó első rész után) bontakozik ki, és nagyjából arról szól, hogy az egyik rokonszenves alak, a Férfi, aki őszinte szerelembe látszik bonyolódni a szintén rokonszenves Nővel, valóban gyilkos volt-e 1945 után, valóban részt vett-e egy harmadik szereplő, az Ausztráliába újraházasodni induló Hölgy férjének brutális politikai megölésében - ebben a díszletben földhözragadttá válik, elnyomja az egyes figurák belső drámáját, s még homályba is fúl. A szerző alighanem úgy gondolta: a hajón utazó társaság együtt és egyenként nem elégséges színházi anyag, ezért megfejelte egy sztorival. Ennek konkrét tétjét és kimenetelének fontosságát erősen csökkenti az alaphelyzet; és fordítva: ez a kinyomozhatatlan történet elnyomja az alaphelyzet finoman izgalmas drámaiságát.
Magyar (a színpadon Szemüveges névre hallgat) és Vándor egy-egy markáns karakter: Szombathy Gyula indulatos, érzelmes, fortyogó és elesett alakot játszik - nem is éri el úti célját: belekallódik a tengerbe. Vándor elsősorban is titokzatos; Márton András visszafogott és homályos játékkal kelti életre világméretű hontalanságát, művelt rezonőrségét, szenvtelen jelenlétét - a veszedelmes, az ördögi hiányzik belőle. A Szépség - aki hírnévről álmodik, holott valószínűleg csak eladták külföldre - ostoba és érzéketlen; Marjai Virág klisékből dolgozik. Az egyik legrétegzettebb figura a Hölgy lehetne - hiszen Kováts Adél nagy empátiával hozza a sorsát és halovány reményeit -, de a krimi szál egyik mozgatójaként (az ő férjét gyilkolták meg) szükségképpen elsápad a levelezés útján összehozott új élet izgalma, csak a félelem marad.
A Férfi és a Nő szerelme két magányos, sok kudarcból még egyszer felállni próbáló ember tán utolsó kísérlete. A Férfira vetülő gyanú, a Nőben egyre hízó bizalmatlanság persze újabb kudarcot hoz, s az ekkor már "sültrealista" előadásban lélektani kacskaringókon billegő alakítások valóságos akadályfutások. Szervét Tibor parádésan megrajzolt menekülője
fokról fokra fedi föl
rettenetes múltját, reflektáltsága nem hagy kétséget afelől, hogy igazat mond. Mindazonáltal többen - köztük éppen a szerelmes Nő - mégsem hisznek neki (ezt Szávai Viktóriának nehezére is esik eljátszani; sokkal jobb, amikor a tétován reménykedő, ugyanakkor borongósan rezignált nőt játssza). Szervét mélyen kidolgozta saját figuráját - az ingatag erkölcsi elvekkel élő, a körülmények hatására akár árulásra is kapható pasast, aki mindazonáltal föltehetően nem gyilkolt, noha ez csekély mértékben enyhíti bűneit. E bűnöket azonban - épp a Castel Felice fedélzetén - maga mögött készül hagyni; egy új élet: ennek reménye ébreszti szerelemre a Nő iránt. Két dráma ez, és egyik sem futhatja ki a legjobb formáját.
Sorstöredékeket, baljós árnyékkal fedett reményeket visz Ausztráliába a Radnóti Színházban a Castel Felice. És a hajó megyÉ - az előadás alig mozdul.
Radnóti Színház, 2005. december 18.
