Magyar Narancs: A Nemzeti Színház tagja. Ki hívta oda?
Udvaros Dorottya: Hát senki. A nyakukon maradtam. Engem ugyanis a Schwajda-érában Vasziljev hívott a Lear királyba, de abból nem lett semmi. Viszont a színházat szerződés kötötte, muszáj volt fizetni, tehát fölkínáltak egy másik szerepet. Aztán még egyet. Aztán ott ragadtam.
MN: Melyik volt a legjobb éve eddig?
UD: Szakmailag?
MN: Mondjuk...
UD: Mit is játszottam '86-ban...? Hallottam valahol, hogy a kínai horoszkóp szerint '86 a ló éve volt, én meg ló vagyok, és ugyan egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben, de az egy nagyon jó év volt.
MN: Talán a Három nővér a Katonában, Natasa szerepe - bár az '85 végén volt.
UD: Nem, nem az. '86-ban mit játszottam? Páskándi Géza Vendégség című darabjában, a Játékszínben... Más nem is volt. Mindegy, akkor biztos a magánéletem volt fantasztikus... Az egyik nagyon jó év az volt, amikor a Nemzetibe szerződtetett Székely Gábor és Zsámbéki Gábor. Rögtön eljátszottam Pollyt a Koldusoperában, Mirandolinát, Rizát a Medikusban; dolgoztam Ljubimovval, Zsámbékival - és még a színikritikusok díját is megkaptam. Arra is emlékszem, hogy Zsámbéki külön fölhívta a figyelmemet, hogy milyen sokan szavaztak rám, és hogy ez milyen ritka dolog.
MN: Elég jó start volt. És utána hamarosan a Katona József Színház jött, ami igazán kivételes csillagzat alatt született és dolgozott - ott aztán mindent eljátszhatott, amit csak lehetett.
UD: De nem ez volt a start, hanem Szolnok...
MN: ...ahol Paál István az immár legendás Mroz·ek Tangót rendezte, amiben Alát játszotta - csak tudnám, honnan tudta Paál István, ki az a frissen végzett ismeretlen lány, akinek ezt a szerepet adja...?
UD: Nem tudta sehonnan - szerencsére sosem látott a főiskolán, ahol Marton Endre tanított, akinek nem tartoztam a kedvencei közé, mondjuk így. Mindenképpen Székely Gáborhoz akartam szerződni Szolnokra, de mivel ő nem hívott, én meg nem jelentkeztem, lassan nyár lett, és kiderült, hogy Székely jön a Nemzetibe. Schwajda szerződtetett Szolnokra, de mire odamentem, már ő sem volt igazgató; jött Kerényi Imre, aki addig az egy évig, amíg Szolnokon igazgató volt, remekül működött, mindent kijárt, elintézett. Még azt is, hogy Paál István megrendezhesse a politikailag üldözött Tangót. Miközben én egészen mást próbáltam, Paál egyszer csak úgy gondolta, eljátszhatnám Alát. Fantasztikus siker lett az előadás, zarándokoltak Szolnokra, a pesti vendégjátékon pedig a Madách Színházban nyitva hagyták a nézőtéri ajtókat, és még a folyosóra is székeket tettek.
MN: Régi szép színházi történet. De azért az első hívó szóra Pestre jött, nem?
UD: Nem. Ott maradtam, amíg úgy éreztem, ott van dolgom - rengeteget játszottam.
MN: Például Ljubimov első magyarországi rendezésében, Trifonov darabjában, a Cserében - és aztán a másodikban is, már a Nemzetiben, a Koldusopera Pollyját. Összefügg a kettő, nem?
UD: Hát nem úgy, hogy Ljubimov hozott volna föl Pestre. Hiszen már korábban hívott Vámos László a Várszínházba, de nem mentem, mert Szolnokon jól éreztem magam, játszottam Laviniát az Amerikai Elektrában (na, nem mintha én ezt akkor el tudtam volna játszani), Cressidát Shakespeare-ben (ez pedig rémes előadás volt, de próbálni jó volt), állandóan színpadon voltam, még "félkómában", vasárnap reggelenként is: én voltam Gerda a Hókirálynő című gyerekdarabban. De amikor Székely és Zsámbéki hívott a Nemzetibe, arra nem lehetett nemet mondani.
MN: Aztán együtt átmentek a Katonába, ahonnan évekkel később mégis eljött. Nem érezte jól magát?
UD: Jaj, dehogynem! Olyan volt, mint egy szerelmi házasság.
MN: Aztán megcsalták?
UD: Nem. Több mint egy évtizedet töltöttem el ott; a kezdeti évek fantasztikusak, euforikusak voltak, semmihez, tényleg semmihez nem tudnám hasonlítani. És egy ilyen kezdet után nehéz beleszokni az üzembiztos működésbe - nekem legalábbis nem ment. Számomra ezek szerint a színházi munkának mindig kell tartalmaznia valami váratlant, megdöbbentőt, kihívást... Erről órákig tudnék beszélni.
MN: És elment a... sehová...
UD: Már aláírtam a szerződést a következő évre, aztán nyár végén jutott eszembe, hogy ez nem a szívem szerint történt, és azonnal fölhívtam Zsámbékit, hogy inkább elmennék.
MN: Nem bánta meg? Hiszen ezután kissé túlságosan kalandosra sikerült a pályája.
UD: Sokat gondolkodtam rajta azóta is. Akkor ezt kellett tennem. A Katonában eléggé zártan éltünk. Arra gondoltam, hogy én még sosem játszottam például a Gálffi Lacival, engem még sosem rendezett a Gaál Erzsi, és akkor én most kinyitok egy kaput a világra, és azt mondom: jöjjön mindenki, akit én érdeklek.
MN: És a világ mit mondott erre?
UD: Schwajda hívott a Művész Színházba, mert Vasziljev rendezte A nagybácsi álmát. És Kerényi is hívott egy kétszemélyes zenésre. Mindkettőnek nagyon örültem. A Gaál Erzsi nem hívott. Aztán még ebben a szezonban kiderült, hogy Székely megcsinálja az Új Szín-házat.
MN: És ha Székely Gábor telefonál, menni kell?
UD: Igen.
MN: Ha holnap megint telefonál, menni kell?
UD: Igen.
MN: Pedig az Új Színházban aztán éppen Székellyel nem dolgozott. Jól érezte ott magát?
UD: Hát... nem egyértelműen. Szerettem az első produkciót, szerettem a régi-új társulatot, de... volt egy kis gond: Székely Gábor nemigen tudott szerepet osztani kettőnkre együtt, a Cserhalmi Györgygyel. Hol ő nem akarta, hol én. Erről ez legyen elég, jó?
MN: Jó. Hiszen onnan is elment, megalapítani a Bárka Színházat, még mielőtt Székelyt kirúgták volna.
UD: Hát igen. Ez nagyon rossz történet volt, rossz kanyar. Nehezen mentem el - ráadásul akkor, amikor végre Székellyel és Cser-halmival dolgozhattam volna az Amphytrionban -, nem akartam őket cserbenhagyni, de muszáj volt ott lennem a Bárka létrejötténél, nem is csak a saját illúzióim miatt - hogy ez aztán más színház lesz, ez olyan színház lesz -, hanem mert tudtam, hogy én, a jelenlétemmel például az önkormányzati szavazáson, sokat tudok "nyomni a latban".
MN: És?
UD: Butaság volt. Nagy butaság.
MN: Nem lehetett ezt előre tudni? Nem valami gyerekes nekibuzdulás volt ez, legalábbis a vérprofi színésznőtől, aki voltaképpen bárhol bármit eljátszhatna, és fiatalokkal színház-alapítósdit játszik...
UD: Gyerekesnek gyerekes volt, igen; de hát nem voltunk egyedül. Csatlakozott hozzánk például Novák Eszter, Bagossy László, Árkosi Árpád...
MN: Még Schilling Árpád is...
UD: Na, az később volt; Schilling is bekukkantott, körülnézett, aztán gyorsan ki is fordult, látott mindent... Mire készen lett a szép új épület, kezdődtek a bajok. Sokakat elvesztettünk, színészeket, dramaturgokat, rendezőket, mire észbe kaptunk, hogy gyorsan muszáj csinálni valamit.
MN: Kívülről ebből nem sok látszott, legalábbis eleinte. És jó szerepek voltak, nem?
UD: A Bárkában én rengeteget próbáltam, és nagyon keveset játszottam. A legtöbbször, huszonháromszor a Cseresznyéskert ment - ez fővárosi viszonylatban tuti bukás.
MN: Remek előadás volt pedig.
UD: Igen, csak nem lehetett játszani, egyeztetni... De nem ez volt a baj, hanem az, hogy amikor rájöttünk, hogy nem jó irányba mennek a dolgok a színházban, hogy Csányi János már túlságosan önjáró, mindenkit ő hív, ő küld, pénzek fölött ő rendelkezik, és nem mindig jól - hogy finoman fogalmazzak -, akkor ezt megmondtuk neki, és ezzel vége volt.
MN: Hogyan?
UD: Megmondtuk neki, hogy "János, te itt nem lehetsz tovább igazgató, mert ha te vagy az igazgató, akkor mi elmegyünk". Mindent alaposan elmagyaráztunk, merthogy megszerveztük ám magunkat, mind együtt voltunk, aztán persze sokan visszakoztak. Csányi meg azt mondta, hogy jó. Mármint, hogy menjünk. Ez nagy pofon volt. Azt hittem, lesz szakmai összefogás, szolidaritás - nem volt semmi. Gyorsan szerződtek a helyünkre, ment minden tovább.
MN: És akkor merre indult?
UD: Lenulláztam a repertoárom. Szabadúsztam. Hívott Novák János a Kolibribe Szörnyella szerepére, és hívott Mácsai Pál is...
MN: Nagyon jó szerepre, még megy is az előadás: Galactia festőnő Barker Jelenetek egy kivégzésből című darabjából. Nagyjából olyasmiről szól a nő, hogy lehet meg-vehetetlennek, kérlelhetetlen művésznek lenni...
UD: Tudom, mit akar kérdezni: én nem vagyok ennyire kemény.
MN: Pedig úgy látszik. Amióta a katonás korszaktól kezdve birtokolja a "vezető színésznő" státusát, azt látni, hogy minden lehetőséget, alkalmat kihasznál arra, hogy a saját útját keresse. Keményen és kérlelhetetlenül a színházi utat. Játszott struktúrán kívül, játszott zenés egyszemélyest, játszott olykor rendező nélkül, olykor partnerek nélkül...
UD: ...igen, nekem minden megvolt már.
MN: Még a film is; remek magyar filmekben sok szerep, emlékezetes alakítások, nagy ismertség, még kereskedelmi tévé is akad olykor...
UD: És az elmúlt nyáron még tévéfilmben is forgattam - mint a régi szép időkben. Tudja, mekkora szó ez? Magyar tévéfilm? Hogy mikor készült ilyesmi utoljára?
MN: Akkor remek, nem? Ráadásul ismét társulatban van, a Nemzetiben - mert társulatban lenni, azt muszáj?
UD: Nekem, úgy látszik, muszáj. Sem lelkileg, sem egzisztenciálisan nem engedhetem meg magamnak, hogy ne így legyen.
MN: És szépen belesimul a társulatba? Milyen ott?
UD: Hát... alakulóban van. Kicsit minden túl nagy - még az épület is. Sokan vagyunk, mégis üresek a folyosók, nem lehet lépten-nyomon belebotlani valakibe, el lehet veszni...
MN: Pedig elég sok régi-új kollégája van ott, a Katonából és máshonnan. Ez jó, nem?
UD: Dehogynem. Például megint a férjem Blaskó Péter, aki már nagyon sokszor volt a férjem. Azt mondtam neki annak idején a Katonában, hogy "ide figyelj, Péter, én azért megyek el innen, mert el akarok tőled válni..."
MN: És ha szerencséje van, megint kaphat egy jókora pofont a Benedek Miklóstól, mint annak idején a Catullusban, mert ő is ott van...
UD: Vagy a Gáspár Sándortól, aki sűrűn vendégeskedik ott, és az Ahogy tetszikben már ő is lekevert nekem egy jókorát. A Sinkó Lászlótól, Papp Zolitól még várok az első pofonra, pedig ők is régi-új kollégák. Most egyébként nem néz ki ilyesmi, mert a III. Richárdban próbálok, Margitot. Sajnos, a Mester és Margaritában nem leszek benne.
MN: Mit szeretett volna játszani?
UD: Például Wolandot. Nekem való, nem?
MN: Férfiszerep?
UD: Miért ne? Az én korombeli nők kevesen vannak a drámákban. Mostan férfiszerepeket szeretnék...
MN: Olyan ez, amire azt szoktuk mondani: várakozó álláspont. Miután annyiszor kézbe vette már a pályáját, fordított, keresett, ment és váltott, most mintha azt várná, hogy szembejön valaki vagy valami.
UD: Hát igen. Tényleg sok mindenkivel dolgoztam már együtt, színházban és filmen, de még mindig vannak, akikkel nem jöttem össze eddig, vagy csak futólag, és szeretnék, vagy szeretnék újra. Mohácsi, Szász János, újra a Schilling, vagy az a fiatal srác, aki a Teomachiát rendezte, Balázs Zoltán. Hátha megint írnak nekem darabot, és esetleg azt is bemutatjuk, amit már megírtak. Nem lehetetlen, igaz? Elméletileg?
Csáki Judit
