A nem egészen újszülött valószínűleg úgy van az ügynökkel, hogy sírva fújja a lehetséges "üzeneteket", akár évtizedekkel ezelőtt a kapitalizmus kritikájáról, akár mostanság a globalizációs hatásról dobbant: a kisember, az van nagyon tönkretéve itt. Ami engem illet, már ezen is túl vagyok: elég meglátnom a görbedt hátat és a két bőröndöt, s ha nem vigyázok, mély álomba zuhanok.
Alföldi Róbert rendezése e legutóbbi lehetőséget először azzal kerülte el, hogy jól el lehetett bámészkodni az elrajzolt arányú díszleten. Tiszta Csodák Palotája - ott volt ilyesmi, ugyan más célból: a gyerekperspektívát lehetett megtapasztalni, miközben másztunk fölfelé a székre. Itt meg azt, hogy a részletre vásárolt mindenség szépen az emberek fölé nő, mindjárt agyon is nyomja őket. Lehet mondani, hogy Kentaur és Alföldi ezzel a díszlettel szépen lekörözte a darab didaxisát. Egy jó részét, na.
És akkor rögtön picivé vált Bodrogi Gyula és Vári Éva is - némileg mulatságos, ahogy a fotel szélén üldögélnek láblógázva, és dolgoznak ezerrel
a hazugságvilág fényezésén;
érti az ember, hogy baj lesz ebből, de tragédia nem lebeg a levegőben. A két fiú a díszlet egy másik hangsúlyos pontján, odafönn, egy hídon jelenik meg először, és befűzi a másik szálat: az apa-fiú kapcsolat sötét bugyrait.
A rendező és Vörös Róbert dramaturg leporolta-frissítette Ungvári Tamás fordítását - és meg is húzták, ami határozottan jót tett neki. Ezzel együtt szörnyen lassan csordogál az előadás első része - nem azt mondom, hogy feszültségmentesen, de mégiscsak az unalom felé tart. Ezért aztán lehet figyelni a részletekre. Például arra, hogy egészen tiszta a szerkezet: alig több mint huszonnégy óra alatt játszódik a dráma; az első rész végig pizsamában, mármint ami Bodrogi Lomanjét illeti, és hát ez sincs következmények nélkül. Egyrészt erősebbek azok a mondatok, amelyek arra utalnak, hogy nemcsak a fiúk, hanem Willy és Linda is tisztában vannak a helyzettel: "Mindenütt kiröhögnek." "Kész vagyok. Teljesen kész." Másrészt a pizsamás apa még erőtlenebb a fiúkkal szemben.
Ami Willy Loman látomásait és belső monológjait illeti, azok is alaposan ki vannak pucolva. Ben bácsi például a hátsó falra vetítve jelenik meg - Jordán Tamás telt tekintete közelről fürkészi és szánja Willyt, akinek ő nemcsak a "napsugaras" és sikeres alternatívája (megjegyzem, Alföldi rendezésében az sem biztos, hogy egyetlen szó igaz volna Ben sikereiből), hanem a démona is. A belső monológok pedig kihallatszanak: bárki - akár a fiúk vagy a feleség - hallhatja, hogy itt konzekvensen van veszekedve Bif-fel; a fiú iránti eszetlen rajongásba sűrítve a saját élet totális kudarca. Willy személyisége tehát nem szétfelé esik, hanem összefelé tart: a konzekvenciák levonása felé.
Lehet, hogy még a díszlet része - de a látványé biztosan -, hogy a két fiú két magas színész: Biffet László Zsolt, Happyt Czapkó Antal játssza. Két elég rossz szerep, ugyanis részint egymáshoz, részint az apához vannak igazítva, tehát eléggé nehéz belőlük koherens figurát tapasztani. Némi időbe telik, míg sikerül - a legelső jelenetük például rámegy -, de sikerül a második részre.
Egyáltalán: minden a második részre sikerül. Ez Willy Loman utolsó napja. Alföldi igen tisztán rakja össze; olyan az egész, akár egy puzzle, a végére minden a helyére kerül. Az ügynök még át sem esik utolsó megaláztatásán - az ifjú Howard Wagner jelenetéből szerencsére ki vannak dobva az infantilis, kisgyerek-gügyögős részek, és a hipermodernre, komputeres menedzserre vett alak Hevér Gábor alakításában csak hűvös és racionális, de bizony érthető és ismerős -, amikor otthon Linda már tudja, hogy baj lesz, nagy baj. Vári Éva hihetetlen erővel kaparja össze ezt a szintén nagyon "lyukacsosra" írt, képtelen szerepet, és a férje és fiai közt őrlődő anyaként kétségbeesett, de egyértelmű döntést hoz: nem és nem szakítja ki férjét a hazugsághálóból, hiszen tudja, a halálba taszítaná. És számára nincs az az ár - még fiai szeretete sem.
A bárjelenet az előadás csúcspontja: itt dől el minden. Mészáros István pókerarcú pincére az a külső szereplő, akin lemérhető, mekkora megrendülést okoz majd a tragédia a világban: semekkorát. Ide préseli be Alföldi azt az egyetlen flash-backet, amelytől - nyilván úgy érezte, ez az események rugója - nem tudott szabadulni:
van füst, van vetítés,
de mégis esetlen. De László Zsolt Biffje és Czapkó Antal Happyje ekkor már markáns alak: az egyik nem hajlandó tovább hazudni, a másik ismét életének vezérfonalát, az elkerülést, elkendőzést választja: tivornyázásba fojtják a totális kudarcot.
Apa és fiú kapcsolata itt a tét, merthogy az volt itt egy egész élet célja, nem az ügynökkarrier. Az, hogy az idősebbik fiú, Billy fényes élete adjon értelmet visszamenőleg az egész gürinek, a részletfizetésnek, a beszerzett óriásbútoroknak, a megaláztatásoknak. És még az is kiderül - ki merészelné állítani, hogy Miller tézisdrámájából? -, hogy éppen azért nem jött be semmi, mert ekkora nyomás irányult Biffre, mert nem önmagáért, hanem egy egész családért, világért kellett volna helytállnia. László Zsolt nagyon szépen játssza az összeomlós jelenetet - amikor a végén az óriási székláb mellé zuhan, mintha rádőlt volna az egész tákolmány.
Az előadás fura happy endinggel zárul: Willy Loman katartikus ajándékot kapott az élettől közvetlenül a halála előtt, éppen azt, amire mindig vágyott, amiért mindig rossz eszközökkel harcolt: a fia szeretetét.
Bodrogi Gyula lassan növeszti föl a szerepet és az alakítást. Az első részben a pizsamás alak öregesen tötymörög, zsémbel és álmodozik. A másodikban kemény gerincet növeszt; a megaláztatásban is keményet, tán mert a megoldás kristályosodik ki benne éppen. (Így lesz a vetőmagból koporsószög - tán hogy az előadás visszakanyarodjék Miller didaxisához.) Még egyszer fölkapaszkodik a hazugsághegyre, még egyszer lezuhan - ez erőteljes, hiteles és megrendítő -, azután pedig üdvözül az összeomlott fiú szeretetében, kimegy az addig láthatatlan tapétaajtón, tehát méretarányos és nagy, utolsó mondata: "szabadok vagyunk." Ez katartikus - igazán szokásos Alföldi-hatás.
Csáki Judit
Thália Színház, október 1.
