Kisváros. Van neki polgármestere, volt polgármestere, egy párthoz tartozó regionális elnöke; de még helyi televíziója is van, és annak egy tudósítója. De mert a város kicsi, hát ez a tudósító a volt polgármester felesége - és együtt õk az ellenzék. És történik egy napon, hogy a kisvárosba megérkezik egy...
ÉNem revizor, de nem ám. Závada Pál színdarabjában - melynek címét a jégkrémes autó zenés szignáljára illik dudorászni - ketten is betoppannak; egyszerre, de mégsem együtt. Egy német turista, akit a helyi készítésû, ám messze földön híres kolbász csalogat, valamint egy levitézlett és elcsámborgott helyi újságíró, aki az apja hamvait tartalmazó urnát helyezné végsõ nyughelyére, a diófák alá. Csakhogy a diófákat közben kivágták, s helyükre - a regionális elnök kicsicsázott házának kertjébe - úszómedence került.
A darab erõsen húz kétfelé, s ez önmagában is megnehezíti az elõadást. Egyrészt bõven akad benne vígjátéki, sõt bohózati figura, fordulat, epizód és dialógus, másrészt van egy súlyosnak szánt, szkeptikus és ironikus pillanatfelvétel a rendszerváltott, de egyelõre a káosz felé tartó országról. Lehet ez utóbbit - akár az elõbbivel együtt - Zeitstücknek mondani, de értelme csak akkor van, ha következik valami belõle a rendezésre, elõadásra nézvést.
Telihay Péter rendezõrõl elsõ blikkre az jutna az ember eszébe, hogy Závada darabjának mélyebb rétege foglalkoztatja, s ennek megmutatása érdekében hajlítja egymás felé a különbözõ figurákat és szálakat. Alighanem még így is szükség lett volna alapos dramaturgiai beavatkozásra ahhoz, hogy a történet is olyan pontos és hatásos legyen, mint például a nyelvi megformáltság és a figurateremtés. A szolnoki elõadásban azonban az történt, hogy a játszó színészek szemmel látható
kedvvel és energiával
bújtak bele a rájuk osztott alak bõrébe, s ki-ki, tehetségének és ízlésének függvényében és mérté-kében tobzódott benne. Vitték hát az elõadást szétfelé - még arra is ráment szerintem az egész elsõ rész, hogy a nézõ számára a rokoni-ismeretségi viszonyok tisztázódjanak.
Telihayn kívül az összerendezõ értelem és hatás elmaradásában alighanem oroszlánrésze van Kovács Yvette Alida díszletének, melynél keresve sem lehetett volna rosszabbat csinálni. Az utolsó szögig naturalista alkotás - még a valahai kép és komcsi címer lenyomata is ott van a falon -, igazán a darab lényege és szelleme ellen hat, amennyiben végképp partikulárissá, esetlegessé és bohózativá teszi az egészet. (Amúgy persze meg is bosszulja magát: nehéz mozgatni, szét akar esni, agyon akar nyomniÉ)
Két fontos szerep - s benne a két fontos színész - a "helyén van": a Boszák Frigyes regionális elnököt játszó Karczag Ferenc és a hazatérõ Motika Ferencet játszó Quintus Konrád. Nekik aztán akad elszámolnivalójuk egymással, s már abba is sikerül egyre sûrûsödõ drámaiságot préselni, ahogyan a darab végéig valójában nem találkoznak, miközben mindkettejükre egyre nagyobb súllyal nehezedik a másik furcsa, közeli, de mégsem fizikai jelenléte. Nem véletlen, hogy az a szál, amelyik mégiscsak tart valahonnan valahová, kettõjük mûve. Nekik köszönhetõ az is, hogy az elõadás második része jobb ritmusú, s a játék lendületének húzása támad, valamint az is, hogy az utolsó jelenetnek van mit lezárnia.
Sztárek Andrea az "elnöki feleség" összes kliséjét és parodisztikus elemét hatalmas lendülettel rántja magára. Akkora ragasztott szõrpamacsokat lebegtet-mutogat szépen borotvált hónaljában, hogy rögvest oda minden komolyság - és, sajna, oda a parvenü kispolgáriság tartalmas ábrázolása is. Más oldalról közelít, de ugyanígy eljátssza szerepének tétjét a házaspár neurotikus és bulimiás lányát alakító Huszárik Kata is, aki a fi-gura kallódó és kritikus vonásait hisztérikusan, tehát súlytalanul jeleníti meg.
A polgármestert játszó Mikó István távolról sem a legharsányabb a bohózatot játszó színészek csoportjából. Mindazonáltal paródiát játszik, s ezzel a helyi kiskirályság természetrajzának elgondolkodtató, netán fölháborító elemei eltûnnek alakításából, s marad a nevettetés, a poénra hegyezés. A kisváros két kisembere - postás és rendõr - afféle páros bohózatot játszik, a megalázottság, kijátszottság, balekség megérzékítése pedig ebbe a klisébe nem fér bele. Ami annál is nagyobb kár, mert róluk tágasabb portrét fest Závada: egy-egy lányuk révén a jövõtlenség, az eléggé
katasztrofális perspektíva
is a szerep része. Horváth Gábor és Zelei Gábor azonban még a klisén belül is az érdektelent, felszíneset játssza, a két lány pedig - Sárvári Diána és Schramek Andrea - civil módjára a sikongatás-visítozás és önmutogatás unalmas szekvenciájában tündököl.
A többiek is gyönge sablont mutatnak a szereprõl, mintha újságokból ollózták volna össze a hozzá-valókat. Kivéve Molnár Lászlót, aki a kolbászra éhes német turistát játssza, és szemlátomást nagyon elégedetlen volt az író tevékenységével a szerep méretét és a figura aktivitását illetõen. Miután rendezõi ellenállást nem tapasztalt, õ maga duzzasztotta föl a jelenlétét: a lehetõ legnézhetetlenebb ripacsériával. Bármi folyjék is éppen a színen, ha õ is jelen van, szüntelenül játszik és alakít kifelé, mutatja magát, föltûnõen kacsingat, és minden egyéb módon ellensúlyozni próbálja némaságra kárhoztatottságát. A gatyáját is letolja - igaziból.
Nem mondhatni, hogy az elsõdrámás Závadának mázlija lett volna elsõ bemutatójával. Hátha nem szegi kedvétÉ
Csáki Judit
Szolnok, november 12.
