Lehetne hajánál fogva elõrángatni - mintha lenne - azt a bizonyos közös nevezõt; nem teszem. A Radnóti Színházban bemutatott Glowacki-darabot, a Negyedik nõvért és a Vígszínházban bemutatott Tévedések vígjátékát ebben az írásban leginkább az sodorta egymás mellé, hogy nem jut nekik külön-külön hely, mert nem követelik ki maguknak. (Októberben csak Budapesten közel ötven premier volt, ez, leszámítva a leszámítandókat is: sok.)
De ha már így alakult: a Glowacki-darab nagyon gyenge, a Shakespeare-darab nagyon jó. Az elõadásokból ez nem feltétlenül derül ki; egyiknek erénye ez, a másiknak hibája.
Janusz Glowacki ezúttal Csehov Három nõvérét használta dobbantónak - korábban az Antigonét, illetve a Hamletet is -, nyilván abban bízva, hogy a puszta ötlet máris darabféleség. A lányok
nem vágynak Moszkvába,
mert már ott vannak, az a bizonyos negyedik nõvér pedig egy Kolja nevû befogadott fiú, akit átmenetileg nõvé varázsolva Hollywoodba - majd Brooklynba - utaztatnak, hátha megcsinálja a maga és a család szerencséjét. Merthogy az igencsak ráférne mindenkire: Verát fölcsinálta (nõs) parlamenti képviselõ szeretõje, egyik húga egy (hollywoodi) filmrendezõbe, a másik egy (orosz) maffiózóba szeret bele, az elsõ lelép, a második lelöveti magát; a lányok apja nagy halom szerencsétlenség sok vodkával, és van még sok figura meg sok szál, kavarog-fonódik össze-vissza minden. Van szatíra, paródia, bohózat, burleszk, melodráma; allúzió, illúzió, utalás, idézet - kész drámai hipermarket.
A díszlet rossz. Nemcsak azért, mert lényegesnek szánt darabjai a nézõtér egy részérõl nem láthatók, hanem mert ha láthatók, akkor sincs dolguk. Dombon közlekedni át a konyhába - ez nem abszurd, hanem fölösleges. Hely a színpadon: annak van itt a legtöbb értelme.
Rusznyák Gábor - aki, ha jól tudom, egy tavalyról elmaradt Tennessee Williams-darab helyett kapott ehhez az opushoz - talán "színészvezet", már ha a rendezõi tevékenységek közül kell választanom. A színészek mindenesetre szereznek derûs perceket a közönségnek, a saját repertoárjukból szedik a hozzávalót; úgy tesznek, mintha szerep, sõt, darab lenne a hátuk mögött. Csomós Mari és Szombathy Gyula összeszokott kettõsén sokat lehet nevetni, Szervét Tibor árnyjátékban (oroszul!) elõadott slágerén még többet, Tóth Ildikót jó színpadon látni. Csányi Sándor jól táncol, Csomós Mari metamorfózisa - bábuskából üzletasszonnyá - mulatságos.
Kéne lenni valami életérzésnek vagy minek; azt ígéri a színlap, hogy erre rá fogunk ismerni. Kilencvenes évek, Moszkva - szerintem ehhez Csehov kellene. Ez viszont Glowacki, aki az elmúlt húsz évben nagyon megtanulta, hogyan tálalják Amerikában a klasszikusokat, hogy dõljön rá a nép. Hát így. És: jó a zene - David Yengibarian.
Eszenyi Enikõ a Vígszínházban színleg megmaradt ugyan Shakespeare Tévedések vígjátéka címû mûvénél, de mintha kevesellte volna a darabot, vagy olykor épp ellenkezõleg: a terhére lett volna, szüntelenül mellette terelgeti az elõadást. Zöldi Gergellyel új fordítást készíttetett; az all-round színházi ember munkáját azonban többedmagával még alaposan át is dolgozta, nyilván ekkor került bele a kínrímek sokasága és megannyi, prozódiailag vagy értelmileg fülsértõ fordulat: "szétszakadtunk egymástól", "flúgos - túrós", "eszemet - szerepelt" stb. Kentaur díszlete önmagában jó - már ha létezne színházban olyasmi, hogy önmagában. A forgóra állított ház - egy nagyvárosi ikon - ügyesen játszik, vannak vicces elemei, a hotelt is Kentaurnak hívják, a cím is Pannónia 68., épülõfélben az Ephesos City Plaza; szóval kelt mindenféle képzeteket, melyekre az elõadás egyéb elemei - például a színészi játék - oda se hederítenek. Úgy történik a dolog, hogy egy ideig megy szépen a dráma - lehetne akár korhû díszlet-jelmez is -, aztán megakad, és egy tömegjelenetben nagyvárosi forgatagot látunk, megzenésítve-koreografálva. (Ennek van egy igen szép, ám sokaknak nyilván észrevehetetlen pillanata: amikor jóval a végsõ találkozás elõtt egymásba botlik a hajdan egymástól elsodródott férj és feleség; Cserhalmi György és Venczel Vera összenézése erõs, de stúdiószínpadi gesztus.) A két Antipholust Pindroch Csaba, a két Dromiót Csöre Gábor játssza - azt hittem, ki lesz találva valami a végére, de nem volt; az alkatilag hasonló
dublõrök tátogó szerepeltetését
kínosnak találtam. Pindroch és Csöre komédiázott, gördülékenyen vagy csúszósan, mikor hogy - rajtuk majdnem semmi nem múlt. Volt közönségcsalogató zene is - már akit John Lennon Imagine-je magyarul elõadva csalogat -, látványnak bevásárlókocsi meg görkorcsolya, videó, rendõr és orvos.
A szem tehát jól van lakatva - ezért csak sokára tûnik föl, hogy a darab már jó elõre jár, de még mindig nem szól semmirõl. És miközben egyre inkább elválik egymástól a két szál - azaz a cselekmény és a betétek -, mind jobban sejthetõ, hogy Eszenyi Enikõ nyilván azt gondolta, hogy ez a szétszakított család, az õ összes kalandjával meg a világban való szétszóródásával egy mai környezetben sem teljes képtelenség, mi több, nem is csupa vicc. Ám ennek megjelenítésében elsõsorban a színészek akadályozzák, akik egyszerûen nem elég jók ahhoz, hogy egyszerre és egymásban jelenítsék meg Shakespeare-t és Eszenyit, másodsorban éppen az az intenzív fíling, amely rátelepszik a produkcióra, szüntelenül pofonegyszerû dekódolásokra késztetve a nézõt. A ráismerés öröme távolról sem azonos a felismerés nagy ajándékával. Az elõbbit díjazzuk, ha díjazzuk - de színházba az utóbbiért megyünk.
Csáki Judit
Radnóti Színház, október 8., Vígszínház, október 9.
