Monumentális jelenség, monumentális volt a színészete is - ráadásul egy olyan korban, mely monumentális szerepek sorát kínálta neki. 1940-ben kezdte a pályát - te jó ég, hogy ebbe a puszta évszámba is nem bicsaklik bele a toll! - a szegedi Városi Színházban. 1950 óta volt a Nemzeti Színház tagja - közben tizenhárom évre átruccant ugyan a Madáchba, aztán néhány éve a Nemzeti Színház ment ki alóla, s õ ott maradt a Hevesi Sándor téren a Magyar Színházra keresztelt intézményben -, és hát ez a legjellemzõbb rá: nemzeti színházi színész volt. Ha van értelme ennek a jelzõs szerkezetnek, akkor azt többek között Bessenyei Ferenc adta neki.
Akikkel hajdanán együtt játszott, már a színháztörténet lapjain díszelegnek vagy színházbérlet viseli a nevüket. Daliás férfi, sztentori hang: lehet, hogy Shakespeare is rá gondolt, amikor az Othellót megírta. A klasszikusok - Othello, Bánk bán, Galilei, Ádám - mellett tucatnyi Németh László- és Illyés Gyula-dráma fõszerepét eljátszotta: az õ arcát viseli sokak emlékezetében Széchenyi, Görgey, Kossuth, de Móricz Zsigmond Csörgheõ Csulija is. És õrzik õt a filmek, mert az õ fénykora a magyar film- és tévéjátékgyártás fénykora is volt - ami engem illet, nekem õ a magyar nábob, senki más. És most meghalt a magyar nábob.
Azt mondta, pályája koronája Tevje szerepe volt, a Hegedûs a háztetõn tejesembere. És tényleg korona: nem volt, nem lehetett olyan föllépés, tévéfelvétel vagy gálaest, amelyen Bessenyei Ferenc elõbb vagy utóbb el ne játszotta volna nagy incselkedését, nagy üzletelését a magasságos úristennel: "ha én gazdag lennékÉ"
Az utóbbi jó néhány évben rosszul tûrte a színpadon kívüli magyar színházat, Lajosmizsére költözött, és onnan, a tanyájáról korholta az elridegült, sorozatgyártásra beállt színházi nagyüzemet. Visszavonult - merthogy õ azt is tudott, pontosabban azt is tudta, hogyan kell visszavonulni: ragyogó állapotában hagyni az utókorra pályája emlékezetét. De a színpadot, azt nézte - nem csak jeles ünnepekkor ruccant föl Pestre, egy-egy nézõtérre.
Premieren lehetett látni olykor, nyakában élénkpiros sál hirdette az életerõt, hangjával megtelt a foyer; köré gyûltek kollégák és nézõk, kezek nyúltak felé, õ kinyújtott karral megsimította, akit elért, és mondott valami kedveset: tegezte a világot.
Aztán egy elõadáson, amikor amúgy éppen Udvaros Dorottya lépett be a színpadra, mögöttem néhány sorral telt basszus próbálta súgni: "milyen istenáldotta tehetség!" És hát rezgett a szövettapéta a falonÉ
Amikor még annyit játszott, hogy szinte le sem jött a színpadról, akkor még szerettek és tudtak verset mondani a színészek. Ma a világhálón többek között egy Ady-verset õriz az õ hangján a digitális memória: Aki helyemre áll, ez a címe. "É S akkor is lesz tavasz, / Virág, dicsõség, mámor, / Tavasz-heroldok szállnak / S engem már nem találnak..."
Meghalt Bessenyei Ferenc színész.
Csáki Judit
