Az író csak öt pudot rakott ugyan bele, mármint szerelmet a Sirályba, de az Örkény Színház előadása ezt minimum megduplázza; nem akarom én ezt nagyon csűrni-csavarni, de hát egy pud mégiscsak tizenhat és fél kiló, márpedig akkor tíz pud az két jól megtermett férfiemberÉ Szóval tíz pudnál is több ez: Mácsai Pál rendezése ugyanis elsősorban a szereplők közti virulens szerelmi tébolyról szól.
Lássuk: Trepljov szerelmes Nyinába, ez, mondjuk, konvenció; itt Nyina is eléggé szerelmesnek látszik Trepljovba - ez már nem az. Ez ugyanis úgy szokott lenni, hogy Nyina már az első felvonásban is Trigorinra "gyúr", Trepljov passzé. Itt viszont el van hagyva, látványosan.
Amiként az is látványos, hogy Polina úgy sündörög Dorn doktor körül, mintha utoljára a múlt héten - na jó, a múlt hónapban - kászálódtak volna ki a közös ágyból. Dorn olykori simogatása, ölelése is régóta tartó, megszokott viszonyra utal, Polina zsörtölődős féltékenységéről nem is beszélve. És még az is látványos, hogy
Trigorin nemigen van oda
Arkagyináért - a pecázásért sokkal inkább. Ez azonban semmi jóval nem kecsegtet Nyinára nézvéstÉ
Mása nagyon szerelmes Trepljovba, Medvegyenko látnivalóan nemigen szerelmes Másába, viszont nagyon el akarja venni feleségül, ami aztán sikerül is neki, attól is kódul.
Arkagyina tán önmagába szerelmes, Trigorin viszont kell neki - ez sokkal súlyosabb és erősebb "drive", mint meg is látjuk az előadásban.
Amelyben számos jó ötlet működik, például mindjárt az első felvonásban Trepljov drámakezde-ményének szcenírozása, melyből rögtön világos, hol a hangsúly itt: a nézőkön, mármint azokon, akik a színpadon ülnek. Az előadás egészében sikeresen kerüli ki az öszszes melodramatikus kátyút meg a generációs dráma, valamint a programadó színmű mélyebb csapdáit: eléggé mulatságos, leginkább. Füzér Anni díszletében az ajtók fontosak, nem véletlenül - itt mindenki ki-be menekül, oson -, meg a székek, amelyeken viszonylag keveset ülnek nyugodtan, inkább rakosgatják és taszigálják őket, merthogy fontos az ülésrend, vagy folyton útban vannak.
Az Örkény Színház új társulatában ígéretes és megnyugtató szereposztás kínálta magát - és a rendező, Mácsai Pál egyáltalán nem ment e kínálás ellen: annak adta a szerepet, akinek való. Arkagyinára éppen megérett Kerekes Éva, aki a bravúrszerepben a horizontális motívumokat hangsúlyozza: ennek a színésznőnek, mármint Arkagyinának, széles a repertoárja, de nem mély. Okos és slágfertig színésznő: reflexből válogat az odaillő megoldások közt - mintha egyetlen hosszú beugrás lenne az élete. Ez legjobban persze a Trigorinnal közös nagyjelenetben derül ki, amikor annak rendje-módja szerint előbb a férfit magasztosítja föl, majd önmagát, és amikor Széles László Trigorinja beletörődőn az inge alá rejti a Nyinától kapott medált, Kerekes Arkagyinája rögtön látja, hogy ha a háború nem is, a csata meg van nyerve, a jelenetnek vége, hát szépen lezárja. Arkagyina nem azért nem őszinte, mert színésznő vagy mert hazudik, hanem mert nem tudja, milyen az; ilyenformán viszont eléggé őszintén sakkozza-harcolja-színésznőzi végig az életét: örökös mozgás ("állandó permanenciában" van: Morcsányi Géza szövege ismét jól szolgál), csupa műgerjedelem.
Trigorin más tészta: Széles László súlyos színész, tehát ha Trigorin súlytalanságát és gyöngeségét hangsúlyozza, az jó súlyosra van játszva. Széles Trigorinja
jó áron adta el magát:
a kényelmét kapta cserébe, és lomha, lusta ember lévén ez neki sokat ér. És mivel íróként valószínűleg nem egészen tehetségtelen, viszont biztosan jó szakember, jó szemmel veszi észre Nyinában a kitörés lehetőségét, és még jobb szemmel a maradás előnyeit.
Ez a pár érdekesebb, mint a fiatalok - ez nem minden előadásban van így; itt is tán leginkább azért, mert Mácsait a szerelmi-kapcsolati háló jobban izgatta, mint az önmegvalósítási problémahalmaz, és én ezt is nagyon megértem. Czukor Balázs Trepljovja tehetségtelen a szerelemben és az önérvényesítésben is; egyedül az anyjával szembeni harcban tehetséges, még ha ebben is sikertelen. Czukor Balázs lendületes és intenzív - sok év múlva remek Trigorint sejtek benne.
Hámori Gabriellának sok energiája megy el arra, hogy Nyina kliséit elkerülje, valamint hogy közelítse egymáshoz az első három felvonás és a negyedik Nyináját, ami igen nehéz. Ezt úgy igyekszik elérni, hogy kevesebbet ad a hamvas bájból, az életről mit sem tudó falusi libuskából: ő bizony már az elején magára rántotta a nyilván megadó Trigorint - mint erre a kapkodós búcsúzkodáshoz és az utolsó fifikás manőverhez, a Trigorin könyvéből vett vallomáshoz bezárt ajtó is utal -, hogy mire a kényszerű elszakadás elérkezik, az bizonyosan átmeneti legyen, mert már egy beteljesült viszony nehezedik a "gyenge" férfira. Hámori Gabriella számos erős pillanatot teremt játékával, de ezek a pillanatok mégsem állnak össze folyamattá, és a negyedik felvonás amúgy igazán remek nagyjelenetét mégsem készítik elő. Ennek legbiztosabb jele, hogy még ebben a felvonásban is a korlátozott jelenléttel bíró idősebb páros, Arkagyina és Trigorin agyonsebzett, mégis megszilárdult viszonya az érdekes.
Meg Dorn és Polina. Gálffi László nem festi sötétre Dorn cinizmusát, kiégettségét, hanem kifejezetten kedélyesre veszi az élet habos vagy békés pillanatait gyűjtögető orvost. Megőrzi kívülállását és különvéleményét - és gyöngéd tehetetlenséggel tűri Polina nem szűnő rohamait, melyeket Pogány Judit is sok ironikus szkepszissel és téblábolással fűszerez.
Csuja Imre Samrajevje bődületes érzéketlenséggel ellensúlyozza a megcsalt férjet: tiszta Kuligin. Járó Zsuzsa Másájában a pasztell bisszigség és életuntság nyomja el a Trepljov iránti szerelmet. Végvári Tamás Szorin nagybácsija engedelmesen tart az előadás egészének komikus intonációja felé.
Flott előadás - és kétségtelenül Sirály, ez is.
Csáki Judit
Örkény Színház, október 2.
