Az elõadás viszonylag gyorsan elhíresült a színházi berkekben (nyáron, a szegedi alternatív fesztiválon a rendezõ, Rusznyák Gábor még díjat is kapott érte), és korántsem az egyöntetû rajongás okán. A Honvéd Kamaraszínház produkciójának - mint a reakciókból is kitetszik - van egy társadalmi és egy színházi olvasata.
Bozgorok a címe - fõnév többes számban -, hazátlanokat jelent, és mivel Shakespeare Ahogy tetszikjének megannyi szereplõje (legalább átmenetileg) szintén hazátlan, hát összevegyül a kettõ; ez lett az alcím: "az Ahogy tetszik okán". A Bozgorok-beli hazátlanok (Erdélyben élõ magyarok) nem játsszák, hanem asszociációs hálónak használják Shakespeare meséjét, itt-ott cselekményben-figurában elkanyarodnak tõle, de hát mondom: nem játsszák, inkább élik.
A társadalmi olvasat megrendítõ és elgondolkodtató - és ez kétségtelenül sajátos színben tünteti föl a színházi olvasatot. Ha ugyanis egy csapat színész - többségük a marosvásárhelyi együttesbõl érkezett - eléggé tehetségesen állítja, hogy az "ardenne-i erdõben" élni hazátlanság ugyan, de abban az értelemben
nem otthontalanság,
hogy megoldaná a problémát, ha mindenki szépen kijönne az "ardenne-i erdõbõl", akkor ez kétségtelenül súlyos érv az "erdélyi probléma" összes, túlontúl kézenfekvõ megoldása ellen (lásd például: készülõ kettõs állampolgárság).
Az isten háta mögötti Ardeal Bufetban - ez az õ erdõjük - ugyanis jó néhány figura otthon van, például a tulajdonos Corinnus/Herceg/Oliver kocsmáros, akit igen kiegyensúlyozottan, mondhatnánk körültekintõen játszik Kátai István. Otthon van Jacques is (Domokos László játssza), méghozzá legjobb közegében: igazi kocsmafilozófus - bele is van vágva a híres monológba, melybõl a megváltoztatott körülmények közt leginkább annyi hiteles, hogy "színház az egész...". Megérkezik Rosalinda, aki erõsen terhes, a hamvas bájt és sóhajtozó szerelmet M. Simon Andrea alakításában okkal-joggal váltja föl a konok elszántság: meg kell találnia gyereke apját, Orlandót, aki ezúttal nem ábrándosan, inkább kelekótyán aggatja céduláit csillárra, pohárra... Megjön a messzirõl jött bohóc, Próbakõ is: az idõsödõ hippi-figura tengés-lengése azért mulatságos, mert anakronisztikus; Dióssi Gábor mindazonáltal lelke és motorja az elõadásnak. Phoebe mint a lepattant kiskocsma dizõze fõszereplõvé nõtte ki magát - Fazakas Júlia annyi elvágyódással búgja bele kelletlenül az obligát nótát a mikrofonba, hogy meg kell a szívnek szakadni -, és fáradhatatlanul koslat, üget, dohog és rimánkodik érte, hozzá és utána a mankóján rendületlenül a nyomában billegõ Sylvius (Gyõry András Botond). És otthon vannak vagy megjönnek a többiek is - de a lényeg nem ez.
Sokkal inkább az, hogy Rusznyák Gábor rendezése a kézenfekvõ párhuzamok, az asszociációs játék mögé hatol. Illúziókról, vágyakról, kényszerekrõl és reményekrõl beszélteti és játszatja a színészeket, akik - gondolom, nem tévedek nagyot - saját személyiségüket is a "vásárra viszik", amikor komédiázásba, intenzív játékba, színházba fojtják és fordítják a bozgorságról szóló gondolataikat. Mindenki "Magyarba" vágyik - és amikor a végén egy kivételével mind el is mennek, nemcsak mi tudjuk, õk is sejtik és látni engedik, hogy nem happy ending van itten. Csak adódott egy lehetõség - és lehetõségbõl az Ardeal Bufetban eléggé kevés volt eddig. Ritka erõs az elõadás kohéziója, hiteles a színházi beszéd. Nemcsak az élet meg a szerelem bonyolult, hanem a haza, az otthon, a "hová" meg az "el", de fõleg a "mi lesz", az bonyolult nagyon. Viszont ez a bonyolultság eléggé egyértelmûen szól ebben az elõadásban.
Amely - hogy most a színházi olvasatról szóljak - eléggé reflektálatlanul keresi színpadi megjelenési formáit. A játék pergõ, a zene és zenélés remek, a díszlet trükkösen szegény - de Shakespeare olykor tehertétel: minduntalan vissza kell kapaszkodni bele, akkor is, amikor inkább nem kéne. A szöveg nagyon vegyes: a zsurnálzsargontól a népnyelvig, az argótól a Szabó Lõrinc fordította Shakespeare-sorokig ível, de inkább
ugrál vagy pattog,
az ember sokszor mondatról mondatra kapkodja a fejét. Summa: egy íróember ide sem ártott volna. Az alakítások egy része egyenetlen (olykor villanásnyi mellékszerepben lehet jó "jelenséget" látni, például Zsákay Júliát egy népviseletbe, azaz "ingázó munkaruhába" öltöztetett hegedûslány szerepében - róla például sejthetõ, hogy "Magyarban" ragad hamarosan), van, akit alig is veszünk észre. Sokszor nagy a tumultus a játék terében, nehéz szemmel-füllel rátalálni az éppen hangsúlyos figurára. A teátrális poénok harsányak néha; nem baj például, hogy Ádám ezúttal tengerimalac és nem öreg szolga, de azért kezdve nincsen vele semmi, szegénnyel. Harsány az is, de a jó fajtából, amikor a "vert kenyéren" rock and roll-ritmust püfölnek, és ebbe a püfölésbe mély indulat szorul. És itt is bejön az örökzöld fõzés: mire vége az elõadásnak, elkészül az étel, melynek illata amúgy végig belengte a kocsmát - meg a színpadot és nézõteret is. Dramaturgiailag hibátlanul szervül a közönségetetés az elõadással: mivel mindenki "Magyarba" ment, szegény Jacques egyedül maradna a tengernyi kajával, hát persze, hogy odainvitálja a nézõket.
A bozgorságról viszont muszáj elgondolkodni. És mivel távolról sem egyszerû a megoldás, a Honvéd Kamaraszínház elõadásának köszönhetõen egy kicsivel közelebbrõl látjuk ugyanezt. Mármint, hogy mennyire nem egyszerû.
Csáki Judit
Bárka Színház, szeptember 19.
