A Három nõvér címû színdarabba olykor beépül - vagy legalábbis viszonyt kezd vele - elõadásainak története. Mindkettõ a színházi kánon része ugyanis, ezért a befogadásban - mármint a nézõ emlékezetében - egymásra kopírozódnak. Innen pedig valóban mindössze egyetlen kis lépés a nézõpont megfordítása: a rendezõ értelmezésébe belefoglalni az elõadáskánont.
Mindazonáltal Alföldi Róbert rendezése originális; nemcsak azért, mert az idõ szervez szinte mindent (hiszen a Három nõvérben az idõt megkülönböztetetten kezelni szinte köte-lezõ), hanem mert az idõbeli meghosszabbítás révén maga a darab az emlékezés terepén játszódik, amelyre három középkorú asszony merészkedik vissza.
Látjuk, amit tudunk: persze, nem ment itt Moszkvába senki. Elmúlt az idõ - hogy telt volna is a múlás közben, arra nemigen utalnak jelek. A három nõvér hajdani, jövõbe vetett hitét - várakozását és reménykedését, mondjuk - azonnal az egykori reményekre való emlékezés váltotta föl; élet nemigen volt közben. Ez - és maga a meghosszabbításötlet - eléggé
epikus és elégikus karaktert
adna az elõadásnak, ha nem tenné drámaivá az a tény, hogy a nõvérek ott, elõttünk, az emlékezés köz-ben és révén jönnek rá arra, hogy "üresben" pörgött le az életük. Amit mi tudtunk Csehovból, azt õk most megélik Alföldinél.
Alföldi szokás szerint komoly erõpróba elé állította önmagát és színészeit; Csehov remekmûvét (melyet ezúttal Kosztolányi fordítása alapján játszanak) pedig szakítópróbának vetette alá. Az akadályt Kentaur vette a legsimábban: egyszerû díszletének konkrét és elvont alapját egy felkunkorodó s a távoli végén töredezett parkettafelület képezi, a színpad hátsó részében a múlt rekvizitumai vannak felpúpozva, használhatatlan, mégis fontos limlomok. Szerepük van még a színpadnyílásoknak, az ajtóknak, a háttérnek, a föntrõl leereszkedõ bútordaraboknak - minden mozog, nemcsak térben, idõben is. Az elõtérben az elsõ jelenetben a jelen sivár kellékei: a gáztûzhely, a fél-homály, a kávéfõzõ; Irina teszi oda a kávét, leül, bejön két nõvére is, hálóruhára fölhúzott slampos pongyolában mindenki, és csak hallgatnak, néznek egymásra vagy maguk elé, egészen addig, míg kifõ a kávé.
Az idõ kezelésének erõs felütése ez: a legföljebb két-három percnyi csönd színházban maga az örökkévalóság - Alföldinek épp erre kellett. Nekünk meg arra, hogy át-vegyük a ritmust, és szemügyre vegyük mindazt, ami az értéshez kell: a középkorú, minden értelemben fásult, az összetartozásnak mégis elementáris, noha bonyolult szövedékét mutató nõvéreket.
Akik szépen lassan - s ha jól éreztem, Irina vezényletével - fölelevenítik a múltat, illetve azt a néhány évet, amely e meghosszabbított jelenbõl visszanézve kulcsfontosságúnak látszik. Alföldi értel-mezésének egyébként ez a legnagyobb rizikója: sikerül-e a Csehov által darabbá írt néhány esztendõt egy tágabb idõszakaszból - mondjuk, egy egész életbõl - nézve a legfontosabb periódusnak ábrázolni? Erre irányul - nagyon gondosan - minden ötlet és megoldás; hogy elhiggyük: ott és akkor ment el mindenÉ Nemcsak a három nõvér legfontosabb rossz döntései vagy nem döntései révén az õ életük, hanem Andrejé is, aki zsarnok és kegyetlen felesége igájában ért meg ronda, beteges öregkort és kisszerû halált.
A reggeli kávézásból fölfeslõ múltidézés egyszersmind ennek a mérlegelésnek is az eszköze: történt-e valami egyáltalán? Ha igen, történhetett-e volna másként; ha nem, vajon miért nem? A nõvérek végig nem esnek ki emlékezõ szerepükbõl - mintegy visszavetítõdik megannyi kommentár, fintor és intonáció a régi történetbe a mai tudásból: csupa reflexió az egész. És kiesik számtalan, a Csehov-darabban igen fontos körülmény és viszony is, mégpedig úgy, ahogy az emlékezet, illetve a felejtés ejti ki õket: nyomtalanul. Mondatok és gesztusok helyére képek lépnek - ugyancsak a memória mûködésének logikája szerint: összekapaszkodó, kacagó lányok, hóesés, hinta. Ezek a képek ugyan már az elõadáskánonból vett idézetek is, de éppúgy beépülnek ebbe az elõadásba, ahogy a kifordított búgócsigajelenet, amely "kiugrik" a darabból, bele a keretbe, és persze nem búg.
Átrendezõdik a nõvérek hármasa is: Irina a legfontosabb, az õ sikerületlen kitörési kísérlete a legnagyobb veszteség; a "szokásosnál" kevésbé súlyos és melodramatikus Mása és Versinyin furcsa szerelme, Olga pedig már mintha a múltban is mindössze szemlélõje lett volna mindhármuk életének. Nagy Mari alakítása a rezignációról, Bánsági Ildikóé az életgyávaságról, Takács Kataliné pedig a melankóliáról szól, de mindhárom a maga szerepében hiteles és telt alakítás. Andrej leginkább színpadi illusztráció ebben az értelmezésben - Hirtling István a totális pipogya-ságot helyezi elõtérbe, de fel-horkanó éleslátásával (amikor a fiának vallja meg életcsõdjét) sikerül drámai pillanatokat is szereznie. A Natasát játszó Kecskés Karina - aki mindvégig fiatal marad, mert Alföldi szerint a megátalkodottság
nem öregszik
- fájdalmasan kevés Csehovhoz és Alföldi értelmezéséhez is, pedig még Bartha Andrea jelmezei is õt segítik a legjobban. Dengyel Iván Versinyinje úgy maradt meg a nõvérek emlékezetében, mint notórius fecsegõ; szó nincsen sorsfordító szerelem ígéretérõl vagy reményérõl. Eperjes Károly a szokásos Kuligin-ábrázolásból - a "bú-barom" férj kliséjébõl - indít, de szûkre szabott jeleneteiben igazi drámai utat jár be; egyszer csak világossá válik számára is a megalázottság, a kisemmizettség, és kihúzza magát: elég volt. Bár Alföldi az õ életét nem "hosszabbítja meg", Mása magányából arra lehet következtetni: besokallt vagy belehaltÉ Eperjes jó; és ezzel régi idõket idéz.
Géczi Zoltán Tuzenbachja halványabb - Almási Sándor Szoljonija jobban beleégett a nõvérek emlékezetébe. Amelyben alig maradt hely Csebutikinnek - vagy Alföldi nem tudott mit kezdeni vele.
A legvégén hullaszállítók jönnek, és Natasa készségeskedése mellett tepsiben viszik el Andrejt. Ez didaktikus és sok - és mégis kevés. A nõvérek többek.
Csáki Judit
Új Színház, november 27.
