Helyénvaló a díszlettel kezdeni - bizonyos tényezõk arra buzdítanak, hogy azzal is folytassam, de inkább majd csak a végén -, hiszen a Pintér Béla és Társulata legutóbbi bemutatóján a díszlet a legfontosabb, és ez a tény az elõadás egyik erénye. Az ugyanis gyakran elõfordul, hogy a díszlet (olykor a jelmez) el- vagy lejátssza az értelmezést, esetleg a látványvilág fölébe nyomul a darabnak - ezeket nem szoktuk erénynek tartani. Az is gyakran fordul elõ, hogy mint afféle komplementer elem, a díszlet "összejátszik" a darabbal és/vagy az elõadással - ilyenkor mondjuk, hogy belesimul, meg hogy jól használható, meg hogy szolgál.
Az azonban nagyon ritka, hogy a játék tere az önmagában is kompakt produkciót más dimenzióba helyezi, és ezzel - afféle "gondolta a fene" effektussal - nem egyszerûen kitágítja az értelmezést, hanem inkább ellenkezõleg: bizonyos értelemben szûkíti és nyomatékosítja.
Tehát a díszlet. A sütemények királynõje címû elõadás ott kezdõdik, amikor elfoglaljuk a helyünket a nézõtéren: fölmászunk a magasan egymás fölé helyezett dobogókra, és vigyázunk nagyon, hogy ne zuhanjunk le onnan. Elsõ blikkre mondhatnánk amfiteátrum- vagy arénaszerûnek is a teret, hiszen majdnem körös-körben ülünk, csakhogy ugye, az amfiteátrum és az aréna, az tér,
ez meg itt a tér hiánya
Szóval egy jókora kürtõ. A kürtõ alján, középen a játszó színészek - és az is mindjárt kiderül, hogy a kör alakú játéktér még forogni is tud, persze nem mechanikusan, hanem fizikálisan, mármint ha valaki forgatja. Hát forgatják. Az aréna sugall némi cirkuszt is - és cirkusz, az is van itt.
Lenézünk. Másképpen mondva: be, a kürtõbe. A mélybe. És ez, Horgas Péter ezernyi apróbb találata-leleménye mellett - köztük van az is, ahogyan mi ülünk itt fönn, szinte egymáshoz szorulva a szûkös csõben -, ez bizony megmondja, hogyan lássuk, amit nézünk, hogyan értsük, amit hallunk. És ettõl, éppen ettõl lesz jó. A Horgastól.
Mert amit nézünk és hallunk, az egy kissé megbolondított életkép 1984-bõl - lehetne dobbantani arról, hogy az orwelli év ez; javaslom, ne tegyük, nem az. Magyarország, alighanem Budapest, egy átlagcsalád, a lecsúszottak átlagcsaládja persze, mert az átlag, az sosem a nagymenõ. Pintér Béla ügyesen szedte össze azokat a kliséket, amelyek egyszerre otthonosan ismerõssé és hátborzongatóvá teszik ezt a közeget. Mármint azoknak, akik emlékeznek rá; ilyenek pedig szép számmal ültek a csupa kakasülõ-nézõtéren; ráadásul erre az is emlékszik - zsigerileg emlékszik -, aki akkor nem is élt, de most itt van.
Aprólékosan, mondhatnám tüchtigen vannak összeszedve a karakterek, a múltak és motivációk. A fõszereplõ Erika, a hétéves kislány, aki születésnapjára kapja a "sütemények királynõjét", õ a középpont, észrevétlen és kiszolgáltatott középpont, útjában van mindenkinek, fájdalmasan szeretetéhes, de nem szereti senki. Sem a szétesett, szedált, lebegõ kívülállásból megrajzolt anya, sem a családját terrorizáló, frusztrált, impotens és alkoholista belügyes apa, sem a velük élõ, kizárólag az em-lékeihez és a citerájához kötõdõ nagyapa, sem a gügye nagybácsi, sem annak a felesége, aki egyébként az apa szeretõje lenne, ha tudna lenni, sem az unokatestvér, sem a báty. Ki-ki a maga zárt, hazugságokra, megjátszásra és túlélésre kondicionált világában retteg a családfõtõl; amúgy meg mélységesen mély kút fenekén tengeti sorstalan életét. Ebbe a közegbe toppan be a szintén klisékbõl gyúrt tanár, Erika látszólag aggódó tanára - meg a krimiszerû történet elmondhatatlan szála; maradjon csöppnyi izgalom. Erikának egyetlen lelki támasza van: a megölt kutyája, aki a kislány álmában pisztollyal védi meg õt. Meg is teszi - és szükség is lesz rá.
Pintér Béla erõs, plasztikus közeget teremtett ismét. Drámait. A zene - amely utóbbi elõadásainak meghatározó fogalmazási módja - most is erõsen jelen van, de nem szervezi, hanem kíséri és árnyalja az elõadást, ráadásul a lelki terror egyik eszköze, hiszen parancsszóra - és lelkesen - mindenkinek citerázni-énekelni kell. Benedek Mari jelmezei mintha egy húsz éve bezárt és most hirtelen kinyitott ruházati boltból kerültek volna ki - csak semmi túlzás, semmi divatos retrohatás. A színészek ismét jól beszélik Pintér színházcsináló nyel-vezetét - kivált a gesztusokat és az intonációt. A szöveg erõsen támaszkodik a hajdani nyelvi klisékre is - ilyenkor jó; valamint ismét teli van olyan mondatokkal, amelyek mintha szándékosan lennének rosszak, és ebben rejlene az õ hatóerejük - ebben azonban ismét kételkedem, még mindig úgy gondolván, hogy ebbõl a csapatból eléggé kiáltóan
hiányzik egy íróember
Hogy ezen az amúgy nem kis problémán mégis túltesszük magunkat - úgy kéne mondanom, csúnyán: észrevétlenül túltevõdünk -, az részint a színészek érdeme: elsõsorban az apát játszó Pintér Béláé, a kislányt játszó Enyedi Éváé, az anyját játszó Szalontay Tündéé és az egyik fiú szerepében Tóth Józsefé.
Részint pedig Horgas Péter díszletéé, mely olyan rálátást biztosít, sõt: kényszerít ki belõlünk, amitõl hihetetlenül élessé és erõssé válik az odalenn csúszó-mászó lények közös és súlyos tragédiája. A szemszög valósággal görögös, úgy sejtem; és hirtelen nagyszabású lesz a kisszerû, dimenziót vált a vödör, a kis sámli, tragikus lesz a szánalmas, sorsszerû a forgó és abszurd a "boldog vég".
Csáki Judit
Szkéné, október 20.
