Ha valaki a Hazámhazám láttán azt hitte volna, kész cirkusz, amiben élünk, most már tudhatja: kész színház. És tán ez az egyetlen vigasztaló elem az egészben.
Ha nem koptattuk volna el a "drámai" szót mint a valóság jelzõjét, egyszerûbb dolgom lenne most, hiszen mindössze arról van szó a Krétakör Feketeország címû produkciójában, hogy egy csapat színházmûvész az õ önkifejezési anyanyelvén elmondja, hogy a valóság drámai. Fekete, azazhogy.
Meg még arról is szó van - és ami engem illet, ezt is nagyon fontosnak tartom -, hogy ezt a feketeséget nem szabad szó nélkül hagyni. Lehetne ez szimpla civil kurázsi, csak hát a civil kurázsi nem szimpla manapság. A maszatolások, árnyalások, kenceficék korát éljük, a parlamentben, az utcán és a színházban egyaránt. Mondom is, meg nem is - ez a közbeszéd.
És akkor bejön egy ember a vakítóan fehér és eléggé üres színpadra, szmokingja csupa kosz és rongy, és néhány másik, igen elegáns ember elõbb megmosdatja, majd szépen felöltözteti. Sok-sok rongyba: nyolc-tíz nadrágba, ingbe, dzsekibe, zakóba, otthonkába, pongyolába meg még szoknyába is; és amikor már mozdulni sem tud, durván kilökik a színpadról. Hárommillióan élnek a létminimum alatt. Pontos.
Pontos az is, ahogy a csinos nõ (Sárosdi Lilla), vállán kis fekete retiküllel, vihorászva nyúlkál a három, mozdulatlanul álló, hátrakötözött karú, (alulról) félmeztelen férfi felé, akiknek a szeme se rebben. Lyddie England iraki foglyokat kínozott-alázott meg.
Megrendítõ és kemény Csákányi Eszter "babamonológja". (Tasnádi István szövegei most igen jók.) Ülve, mozdulatlanul, rezignáltan a szemünkbe nézve csak beszél, szûkre szabja az intonációt is, nehogy ne értsük, mirõl van-lesz szó; ez alakítás,
nagy színész nagy szólója,
és amikor a többi színésznõvel kórussá alakulva õ is énekel, a refrén, a sok "Kitti-Kitti-Kitti-Kitti" a mûvészet által szolgáltat igazságot az apagyilkos Simek Kittinek, és vállal szolidaritást a családon belüli erõszak összes áldozatával.
A Krétakör ezzel az elõadásával kivételes helyre toppant a magyar mûvészeti életben: e pillanatban nincs nála magyarabb és nincs nála mûvészibb gárda (ja: és polgáribb sincsen - hogy elkezdjük végre visszavenni a szavainkat). Mert noha Schilling Árpád rendezése közvetlenül és élesen reagál arra, amiben és ahogyan élünk itt és a világban - színházzá teremti mindkettõt: a világot és a reakcióját. Ezért nem fontos talán, hogy pontról pontra egyetértsünk velük, hogy ugyanazt gondoljuk az iraki háborúról vagy akár Simek Kittirõl és az önbíráskodásról: nem publicisztika ez, hanem színház. Noha speciális színház: a hagyományos befogadói készségek közé a morális érzékenységet is föl kell venni, és hát eléggé kívánatos, hogy annak ne legyen pártemblémája. Annak ellenére kéne, hogy a morál közösnevezõ-féleség legyen, hogy az elõadás utolsó - félig ironikus, ám félig komoly - jelenetében, Tilo Werner önreflexiós, önértelmezési monológjában (lehetne ez egészen szabatos kritika - már ha kritika volna, és nem az elõadás része) arra int bennünket, hogy a produkció "morálisan nem értelmezhetõ".
Tehát színház: beszéd, mozgás, zene, ének - játék. Darabokból öszszerakott patchwork, benne a fekete összes színe, merthogy sok van neki. Az önostorozós árnyalat azonban hiányzik; ezt üzenem mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy az elõadás önmagunk megvetésérõl, lesajnálásáról, esetleg gyûlöletérõl szól. Egy frászt. A társulat és a produkció parányi közösséget sem vállal sem a bunkó és alpári neonácizmussal, sem a kegyetlenséggel, sem az ostobasággal, de még az állampolgári közönnyel sem - megmutatja, színházat csinál belõle, többek közt tán azért, hogy mi se vállaljunk közösséget egyikkel sem.
Lehet sokat röhögni - nem mondanám, hogy felszabadultan kacarászni, de azt sem, hogy csupa kínos vigyor az egész. Az olimpiai pisilés például igazán nevetséges, mert szélesebb spektrumot tár föl, mint az a máris ködbe veszõ Fazekas-sztori, amelybõl létrejött. Vagy: ki tudná, kicsoda az a bizonyos kunbajai Halász István polgármester, ha nem készülne olyan parádés kvartett a pitiáner visszaéléseibõl, ami már arról szól, hogy nálunk
nemcsak a visszaélés mindennapos,
hanem a pitiánerség is. Ez tehát általában igaz a produkcióra: a szûkszavú sms-hírekbõl kibomló jelenet mindig a konkrétum fölé nõ.
Ráadásul a játék tétje is sokkal több annál, hogy erre a mi "feketeországunkra" (melyben a Babitstól ide emelt Fekete ország - innen jön cikkem címe is - egyébként nagyon a helyén van, és nemcsak a tartalma, szavai, hanem elsõsorban a költõisége miatt) ráismerjünk, és erre-arra szomorúan vagy dühösen gondoljunk közben. Itt ugyanis színházról, illetve a színházról van szó; arról, hogy ebbõl az anyagból megteremthetõ-e - s ha igen, hogyan - az a hatásmechanizmus, amely színházzá teszi. Szóval, hogy ne a társulat legyen felháborodott, dühös, elkeseredett és szomorú - hanem engem, a nézõt tegyen azzá. És persze mégis és mindenekfölött: elégedetté. A formák keresése már a Hazámhazámban is jól látszott - itt a megtalálásból látni többet. Az elrajzolt és kifejezetten fiktív tér egyszerre gyermeki, gyermeteg és parvenü, a látvány mûvészi egyszerûsége, a (fekete és fehér) színek játéka, valamint a változatos, széles körbõl merített zene olyan keretet teremt a színészi alakításoknak, melyben nem a valóság van megzenésítve, hanem a Feketeország, ez a rettenetesen erõs vízió van megteremtve.
Ez csapatszínház, mint rendesen; a tizenhárom színész - Bánki Gergely, Csákányi Eszter, Gyabronka József, Katona László, Láng Annamária, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Péterfy Borbála, Rába Roland, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor, Tilo Werner, Tóth Attila m. v. - mögött legalább ugyanekkora gárda részes a sikerben. Bátor és ügyes csapat és elõadás - pontosan úgy, ahogy Tilo Werner mondta az utolsó jelenetben. De szerencsére mégiscsak elsõsorban színház, igen jó színház.
Csáki Judit
Millenáris Teátrum, október 3.
