Csáki Judit

Alkonyul befelé a Gutenberg-korszaknak; ettől én szomorú vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék jókat röhögni egy ilyesmiről írott szatírán. Egy Oleg Bogajev nevű poszt-szovjet orosz író Volt lelkek (a cím már a Spirót dicséri ám!) című művében azonban nem aknázza ki a lehetőségeket; Radoslav Milenkovic´ szerb rendező pedig lázasan kutat a földben rekedt taposóaknák után. Kaposváron voltam, a stúdióban.

Az az érzésem, hogy ami angolul vagina, az magyarul pina. (Nem a szótárban, hanem igaziból.) A vagina szó hangulati-kontextuális-érzelmi tartománya magyarul nagyjából a vakbélének vagy a térdkalácsénak felel meg. Fantáziám képtelen előállítani egy olyan jelenetet, melyben a férfi szenvedélytől elfúló hangon a nő vagináját dicséri elragadtatottan. A szinonimák - majdnem mind, a mufftól a picsáig -, azok rendben vannak.

Annyit zsidóznak mostanában, nyíltan meg még nyíltabban, hogy a Pesti Színház legújabb produkciójától, egy új magyar dráma ősbemutatójától sikerült elvenni azt a hőstettet, hogy tabutémát feszeget. Spiró György Elsötétítés című darabjától mindazonáltal nemcsak az épelméjű zsidók vagy nem zsidók lehetnek nyugtalanok, hanem a nem épelméjű antiszemiták is, akik egy igen bölcs barátom szerint többen vannak, mint a nem zsidók.

Az a legjobb, amikor Nemtudomka fölmászik egy hatalmas létra tetejére, matat valamit, majd lejön és átnyújtja Gizellának, a cárleánynak a világító Göncölszekeret. Nem mondja hozzá, hogy "tündér vagy te a legtündéribb tündérmeséből", merthogy beszélni, azt nemigen tud egy ősrégi anyai átokból kifolyólag - de hát ez a jelenet azért meg van írva. Kárpáti Péter írta, Forgács Péter rendezte; a Vígszínház háziszínpadán játsszák a Pájinkás Jánost.

A Don Juan mint téma az én szívem egyik csücske. Leginkább a Moliére-é. Mozarttal is jöhet. Máris bírják pozitív elfogultságomat mindazon színtársulatok, amelyek akármilyen formában műsorra tűzik. Ezért én szenvedni is kész vagyok, annyit, mint mondjuk Donna Elvira. Intellektuálisan persze. De fizikailag? És annyit, amennyit a Mozgó Ház Társulás

Van homokos, szomorú, vizes sík. Ketrec veszi körül: manézs. Van tűz és víz, fogantatás és születés, ölés és ölelés. Absztrakt és konkrét pőreség. Sokk és katarzis. Csönd

Kamaszkorom nagy élménye volt Füst Milán regénye, A feleségem története, most meg alig tudtam végigrágni magam rajta. Pedig muszáj volt, mert a tatabányai Jászai Mari Színházban Faragó Zsuzsa dramaturg azonos című színpadi adaptációját, Kaposváron pedig Darvasi László Störr kapitány című drámáját játsszák. Most akkor Störr vagy a felesége?

Mi leszünk itt, hogy egy szívemnek oly kedves, régesrégi MDF-szlogent idézzek, amelyből annak idején megtudhattam, hogy megint van egy "mi", amelyben már megint nem vagyok benne. De ebben a "mi"-ben benne leszek; olyannyira, hogy leginkább én leszek benne, meg még néhányan, akiknek fontos ez a színház nevű úri huncutság; merthogy a hatalmasoknak sem pró, sem kontra nem fontos, az immáron a napnál világosabb.

Nem akarnám már a bevezetőben lelőni, amit alább mondandó vagyok, csak az olvasni lustáknak üzenem vastag betűkkel: mentálhigiénés okokból - a puszta gyönyörről nem is beszélve - ajánlatos mielőbb beverekedni magunkat a Katona József Színház legújabb előadására, a Zsámbéki Gábor rendezte Szent Györgyre.

A Hamletról mindent elmondtak és leírtak már, de szerintem én most újat találtam ki: ennek a drámának a legeslegnagyobb az ő szakítószilárdsága. Nemrégiben láttam egy szarajevói előadást három Hamlettel, két Gertrúddal, két Ophéliával - meg se nyekkent. Most a főként gyerekeknek játszó Kolibri Színházban röfög Claudius és Gertrud, kukorékol Laertes és csipog Ophélia, mi meg együtt örülünk a teletubbykkal, leginkább annak, hogy mindjárt vége.

Azt hittem, ott tombol majd tout Budapest; ehhez képest a kapu előtt kaptam parkolóhelyet. Na jó, kétnapos színháznyitó happeningre nem autóval jár a nép, hanem busszal vagy gyalog; mármint ha jár, és ha van még happening. Negyvennyolc órás nonstop bulira hívnak, de a program arról árulkodik, hogy van egyrészt stop, másrészt meg ismétlés bőven. Szóval egymásnak feszül itt némi hetvenes évekbeli, palackba zárt "ráérős" ájer

Alföldi Róbert legnagyobb ellensége valószínűleg Alföldi Róbert. Két sávban is versenyképes színházi rendező - gondol is, meg képzel is -, alkotótársai kiválóak; mindezek tetejébe Alföldi szemtelenül játékos és provokatív; feldobja, ha imádják vagy utálják. Nagyjából ezt a kettőt lehet csinálni azzal, amit csinál: az előadásokkal. Én most utálom ezt a Macbethet.