Van homokos, szomorú, vizes sík. Ketrec veszi körül: manézs. Van tűz és víz, fogantatás és születés, ölés és ölelés. Absztrakt és konkrét pőreség. Sokk és katarzis. Csönd
és zene, beszéd és hörgés. Büchner és József Attila. Színház, tétre, helyre, befutóra. Van döbbent közönség is - de még nem láttuk elegen: tessék nyomulni. Krétakör Színház, Thália, régi stúdió, Schilling Árpád rendezése: W - munkáscirkusz.Lehetne most pofás beszámolót kanyarítani arról, hogyan feszegeti a hagyományos színház kereteit Schilling és társulata úgy általában, de ez engem úgy általában kevéssé érdekel. Az már sokkal inkább, hogy egy elementáris erejű és tartalmú gondolat hogyan találja meg az ő elementáris - ha úgy tetszik, totális - színházi formáját, amellyel úgy képes eggyé forrni, mintha együtt született volna vele.
Merthogy konkrétan együtt is született; gyerek fogan az előadás elején, Marie boldogan nevetve hordja vödörrel a vizet a betonkeverőbe, Woyzeck mosolyogva lapátolja hozzá a homokot, csörömpöl a masina, aztán kiborítják, hullik belőle a sár, és egyszer csak kipottyan egy betongombóc, kampó a tetején, ez a kisbaba. (Aztán a végén, mindennek a végén aggódva nézem, gyengéden bánik-e vele a Bolond; hosszú, komoly és nehéz az út, míg megszeretem ezt a beton kisbabát, és akkor most patetikusan rákérdezek: lehet-e többre, nagyobbra képes a színház, a cirkusz, a cirkusz-színház?)
Igaziból a Bolonddal kezdődik az előadás; összekuporodva ül egy olajoshordó tetején, riadtan pislog körbe, míg elhelyezkedünk, aztán József Attila versét, A hetediket kezdi mondani, pereg a szájából a homok kifelé. Sárosdi Lilla valójában egy kerekre tágult szempár, meztelenül kúszik-mászik a térben, neme sincsen, csak félelme.
Meztelenek sokszor a többiek is, és ez nem a kiszolgáltatottság többnyire közhelyes kifejeződése, hanem a zsigeri létezésé, az elemi szükségletek és kényszerek adekvát foglalata. Színházilag persze erős jel, éppúgy, mint a mozgás, a beszéd és a mimika megemelt pillanatai; a brutalitás, a hányás, a pisilés, a baszás, a verés, a szoptatás, az ölés. Merthogy ez mind van. És együtt arról beszél, hogy a létezésre ítélt ember mindebben mennyire kiszolgáltatott, mennyire ösztönei, érzékei által vezérelt - akár eltakarjuk ruhával és/vagy intellektuális tevékenységgel, akár, mint itt, nem.
Sok szépség is van ebben (persze, a "rondaság" így teljes), erotika, szenvedély, szánalom, szeretet. Marie és Woyzeck a kisbabát fürdeti, fröcskölik egymásra a vizet; majdnem idill ez, amelyet a rácson csimpaszkodó Andres és Margret feszült figyelme és a Bolond szájába szorult szájharmonikájának zihálása keretez, és egy pillanattal később egy másik fürdetés ellenpontoz: W felöltözik, és a fekete lepel alól kibukkanó magatehetetlen és pucér Kapitányt mossa le és öltözteti föl. Fejük fölött - akár egy álmennyezet - vizelettel teli zacskók lógnak (az egyik az ölés pillanatában vérré változik); jelzik W életének másik vágányát, a legnagyobb zacskó vizeletből kiszakadó Doktor kísérleteit. Melyek úgy célozzák egy ember fölötti ember létrehozását, hogy
az ember alatti embert
állítják elő: eltorzított, már nem emberi pofát, cipőre erősített téglákkal nehezített két lábon járást. Ez W, akinél, mint mondja, "hibádzik az erény"; ezt amúgy a Kapitánynak szánja magyarázatul a zabigyerekre. Pedig az erény, az csak közvetve hibádzik nála, ahogy a természeti törvényeknél is. Nagy Zsoltnak egyébként a szavak, a mondatok alighanem kevésbé vannak segítségére W megteremtésében, mint a csupasz teste, fizikai képességei. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a puszta jelenlétével játszik, hanem hogy azt is eszközként használja, akárcsak a többiek.
A Tamburmajort alakító Csányi Sándor például, aki légtornász és artista ebben a munkáscirkuszban, de még tüzet is fúj, miközben éppoly animálisan, ahogy egykor W, elcsábítja a megigézett Marie-t, leüti a vetélytárs hímet, aztán a ketrec rácsához feszülve nézi, mi lett az egészből. És nehogy elkerülje bárki figyelmét az a jelenet, amikor a Tamburmajor föntről erősen erotikus felhanggal vizet spriccel Marie-ra, miközben a Doktor valami körfűrésszel szikrát hány Woyzeckre, az elemek és ösztönök harmóniája ez.
A tehetetlen Kapitány szerepében Terhes Sándor egy gumikeréken hintázva parancsolgat (ide muszáj beszúrni, hogy a díszletet Ágh Márton tervezte), de még neki is jut a megrázó szépségből: amikor Margretet a végén képtelen a magáévá tenni, a nő - aki Péterfy Borbála játékában elsősorban is, legerősebben nő (míg Marie erősen anya, ösztönanya is) - kibontja a mellét, és megszoptatja, dajkálja a férfinek éppen nem nevezhető emberroncsot.
A zene - Rusznyák Gábor munkája - szintén felnő és hozzátapad a Schilling-féle színház többi eleméhez. Olykor effekt - ilyenkor az emeleten ülő zenészek szolgáltatják -, olykor a legerősebben teátrális kifejezőeszköz, amikor maguk a színészek alakulnak zenekarrá, és a fülsiketítésig erősítve songként éneklik József Attila Szabados dalának néhány sorát, azt is, hogy "aki gyönge anyámasszony, az csak százhuszat akasszon", de nem kell félni, a W-ben artikulálódó pusztító indulat csak önmaga (Marie-ban is önmaga) ellen képes fordulni.
József Attila ismert és kevésbé ismert sorai belesimulnak a produkcióba, akárcsak Büchner történetének stációi. Kerül majd asszony is,
vagy vizeletivó tereptárgy
ezek egyetlen lény (vagy lényeg) tartozékai. Egy földhözragadt, nyomorult kisemberé - innen a "munkás", meg József Attilából.
Marie-t Láng Annamária játssza; tudnék sorolni számos pillanatot (a gyerekdajkálást, a tükörjátékot például), amelyben úgy szikrázik a tehetsége, mint az a bizonyos körfűrész a fémen, de nem akarok, mert megtörném vele a pontosan és fegyelmezetten, de leginkább feltétlenül létrehozott szabályos ívet. Schilling Árpád színházát az összes színész anyanyelvi szinten beszéli, de Láng Annamáriának tetejébe még ez is az anyanyelve.
Szép, fájdalmas és vészjósló a szerelmi szenvedély - egy táncszerű ölelkezés, melyben W sodorja, tekeri maga köré Marie-t, emeli és húzza, a lány lába szinte nem is éri a földet, és a mozdulatokba több ötfelvonásos szerelmi dráma van belepréselve.
És szép az ölés. Woyzeck rádől a hason fekvő Marie-ra, és egyszerre tépi-szakítja le róla a ruhát, erőszakolja meg, és homokkal meg is fojtja. És szép, ahogy beleteszi az olajoshordóba, rá a fedelét, majd maga kuporodik a tetejébe - ordításra nyílik a szája. Szép.
Ez akkora katarzis - beszéljünk akármilyen új vagy modern színházról -, mint egy lórúgás. S most, hogy belegondolok: éppen olyan.
Csáki Judit
