Egy óra előtt néhány perccel érkeztem, a tervezett program szerint a Torony című előadás elejét némileg lekésve. Halász Péter éppen befejezte a New Yorkban élő lányával folytatott telefonbeszélgetést a WTC hűlt helyéről és nem hűlő nyomairól, a színpadon a társulat egyik tagja különféle edényekből ezoterikus hangokat, majdhogynem zenét csiholt, a nézőtéren alapfény, oldalt kis fülkék jókora színes párnákkal, kedves ismerősök itt is, ott is, gyerekek rohangálnak a széksorok közt, odakint a lányok kedvesek, mosolygósak, készülnek a jegyre ragasztható fényképek, hogy ha megyünk, tudjunk majd jönni is, vissza.
Színházszag van,
és most nem a masztixra gondolok
Az első igazi, bár cseppet sem hagyományos előadás a Henry Darger címet viseli. A kedves öregúr barátságosan néz le ránk a vetítővászonról, nagyjából ennyi a díszlet, meg az a három szék, amelyen Halász Péter és két kisgyerek üldögél. Halász mesél, egy igazi történetet ad elő, ennek a Henry Darger nevű bácsinak az életét, aki állítólag 1892-ben született, és 1972-ben, esetleg 1974-ben halt meg. Erre, mármint hogy arra, hogy Halász hol ezt, hol azt mondja - valószínűleg összesen ketten figyelünk föl, na ja, a két rémes színikritikus, aki ide is dolgozni jött, máris gyanakszik, hogy itt óriási kitalációról van szó; H. P. találta ki ezt a kórháztakarítót (anyja neve: Fulmann Róza!), aki írt egy tizenötezer oldalas regényt egy elképzelt háborúról, a glendelének és az angelének (nem egy magyar anyanyelvű csinálmány ez?!) csatáznak, szörnyek, lények, de legfőképp gyerekek. Közben diákat látunk, ezek, úgymond, Darger festményei, nagyobb kultuszuk van a mai Amerikában, mint Andy Warholnak, nézzünk csak utána az interneten, mondja Halász. (Megtettem: Darger négyszer fordul elő, mindannyiszor Halász nyári műsoraival összefüggésben, de hát ez még nem jelent semmit.) Neoprimitív, copfos kislányok, egyenfejű kisfiúk, szögesdrót is van. A két gyerek részleteket olvas fel a nagyívű regényből, Halász jellegzetesen pocsék stílusában.
Ahhoz szemernyi kétség sem fér, hogy amit látunk, színház, méghozzá tehetséges ember műve; olyané, aki
majdnem mindent elvet,
amivel az igazinak nevezett színház operál, és megtartja a történetet, az eseményt, a megtörténést, nyilván abban bízva, hogy némi teátrális körítéssel szellemtől szellemig, ha tetszik, agytól agyig fog tudni hatni.
Ezért aztán, mint a későbbiekben láttuk, igazi színészekre nemigen van szüksége. Civillel is tudnak történni a dolgok. Sőt bábuval is. Ez már a Herminamező című opus, amely jókora technikai szünettel indult, mert a projektorral akadt valami gond; tény, hogy ez az álldogálás, javítgatás is bírt némi teatralitással, Halász a maga nagyon is színházi exteriőrjében ott vezényelt a színpad közepén, közben oda-odavetett nekünk, lent ülőknek is néhány barátságos mondatot. Elmesélte, hogy egy filmforgatást fogunk látni, a színpad közepén elhelyezett makettben - amely a Herminamezőt, a Városliget egyik peremét ábrázolja - történnek majd az események, amelyeket a kamera felvesz, és ebből négyórás film lesz. Aztán tényleg: elindult a munka, peregtek a snittek, aprócska történetek a Széchenyi fürdő különböző medencéiből, sakkparti, úszóverseny, kisbabák, fejek, tenyérnyi víz. Mi főleg a statisztériát és asszisztenciát néztük, meg a rendező Halászt, az aláolvasó színészeket, Takátsy Pétert és Kari Györgyit; itt az volt a színház, hogy film készül.
Abbamaradt, pontosan negyed hatkor. Hatra a Viccember című produkciót ígérték, a háromnegyed órát elütöttük az előcsarnokban. Aztán egy hosszú, fehér lepedővel letakart asztalt állítottak be a színpad jobb oldalára, mögé ültek az esti előadás szereplői, előtte meg Halász olvasta föl akkor még nem tudtam, hogy az esti előadás szinopszisát vagy rendezőpéldányát. Húsz perc után ez is abbamaradt, és volt egy teljes óránk az esti "főelőadásig".
És ekkor már fáradt a népség; az az ötven ember, akik változó személyi összetételben, de nagyjából azonos számban ott lebzseltek egész nap. És már
ez a kornyadozás
is színházszerű volt,
ritmusa keletkezett az előcsarnokbéli egymásba botladozásnak, felületes-félmondatos beszélgetéseknek - ennyiben ez is megfelelt annak, ami ebben a színházban történik: pereg az élet és a színház azon a vékonyka sávon, amelyen belül ők ketten annyira hasonlítanak egymásra, hogy alig is lehet eldönteni, tényleg bedöglött-e a projektor, avagy ez maga a műsor.
Ez a virtuális reflektorfény, ami a nagyon életszerű - és mint a főműsorban, az esti Sliccben láttuk, profán és töredezett - eseményekre hullik a Halász celebrálta demonstrációban, egy másik színházat hoz létre. Aztán hogy ez alternatíva-e vagy sem, ez fog majd kiderülni.
A Slicc pedig nem jó. Nincs is készen, szakállasak a viccek, a szereplők többsége rosszul működik a színpadon. (Nem írhatom, hogy rossz színészek, mert itt deklaráltan nem kell színész, se jó, se rossz.) Az előadás lassú és hosszú, ezért aztán a végére, noha ez telt házzal indult, megritkult a közönség. Pedig adtak pizzát, motoros futár hozta a színpadig.
És visszaértem a kiindulóponthoz: a megnyitó közönsége kíváncsi és ráérő drukkerekből állt, és fogalmam sincs, lesz-e - s ha igen, honnan - másmilyen, igazi közönség is. Sem ostorozni, sem kárhoztatni nem lennék hajlandó ez ügyben...
Megnyílt a Városi Színház.
Csáki Judit
