Színház: Störr és Störrné (Két Füst Milán-adaptáció)

  • Csáki Judit
  • 2002. január 10.

Zene

Kamaszkorom nagy élménye volt Füst Milán regénye, A feleségem története, most meg alig tudtam végigrágni magam rajta. Pedig muszáj volt, mert a tatabányai Jászai Mari Színházban Faragó Zsuzsa dramaturg azonos című színpadi adaptációját, Kaposváron pedig Darvasi László Störr kapitány című drámáját játsszák. Most akkor Störr vagy a felesége?
Kamaszkorom nagy élménye volt Füst Milán regénye, A feleségem története, most meg alig tudtam végigrágni magam rajta. Pedig muszáj volt, mert a tatabányai Jászai Mari Színházban Faragó Zsuzsa dramaturg azonos című színpadi adaptációját, Kaposváron pedig Darvasi László Störr kapitány című drámáját játsszák. Most akkor Störr vagy a felesége? Mindegy, sajnos. Oda a kultikus stich. Van ez a tengerész, Störr, akit mardos a féltékenység, nem alaptalanul, persze, noha a mardosásnak tökmindegy, van-e alapja a féltékenységnek, lásd Othello. Füst Milán regénye bír ugyan egy eléggé sovány cselekménnyel, néhány markáns figurával (bár a főszereplők éppen nem markánsak, inkább sejtelmesen és homályosan súlyosak), valamint egy bonyolult kapcsolatrendszerrel, mely elefántszerű jelenünkben porcelánboltnak látszik. Ráadásul a regény túlontúl regény, nemcsak a (monodráma kivételével) dramatizálhatatlan egyes szám első személy miatt, hanem az idősíkok hullámzása, a cselekmény töredezettsége okán is. És akkor még a stílus mesterkéltségéről nem is szóltam: "s én egyedül voltam, mindenféle áramlások és delejek közepette", na, ezt játssza el nekem Sir Laurence Olivier. Vagy azt, hogy "látni véltem ugyanazokat a fényecskéket a szája körül, s érezni véltem ugyanazokat az illatokat, amelyek úgy átjárták tőle a szobát, mintha egy fazék mézet borítana fel az ember". Pedig vannak remek, frappáns mondatok is,

"ha ráköpök erre, meghal",

mindjárt az elején, például.

De jó, legyen; valamiért csak megakadt ezen a regényen egy író és egy dramaturg szeme.

Faragó Zsuzsa, aki Galambos Péter rendezéséhez csinált színpadi szöveget, aki pedig nyilván Tóth Ildikó Lizzyjét látta lelki szemei előtt, heroikusan nekiállt jeleneteket írni a regényből, és hogy ezek nem simultak egymáshoz sehogysem, tán nem is csak az ő hibája. Hol múltidézés, hol egyidejű narrálás folyik a színpadon, miközben persze az egész egy hatalmas flash-back, hiszen Lizzy már halott, mire a mese elkezdődik. Van is egy katafalkszerű képződmény a játéktér bal elején, hangsúlyosan; bár aztán ágynak bizonyul.

A tatabányai előadásban amúgy tényleg egy feleség történetét látjuk, igaz, egy igyekvő, de jelentéktelen férj szemüvegén át. Az erőteljes és sugárzó Tóth Ildikó árnyékot vet nemcsak Större, hanem mindenkire, aki vele egy térben mozog, márpedig mindenki vele egy térben mozog, összefolynak a díszletek; distancia sem fizikai, sem átvitt értelemben - itt nem képződik. Hanem úgy alakul, hogy az egyébként igen tehetséges Horváth Lajos Ottó kö-zepes erővel és erős tétovasággal sertepertél a színen, mesél és magyaráz, miközben hátul esetleg Tóth Ildikó lustán elnyújtózik az ágyon, és az máris sokkal érdekesebb; igaz, heverészve sem emlékeztet az eredetileg sznobocska-butácska-szépecske Lizzyre, inkább amolyan mitikus-ködös "nő as such". Így persze inkább jelenség, mint drámai alak - de Tóth Ildikót így is jó látni. Störr viszont egész egyszerűen nem Horváth Lajos Ottó szerepe.

Kodor hajómágnást, a barátféleséget Safranek Károly játssza, aki színpadon már hosszú ideje alig nézhető, még kevésbé hallgatható; mozgása, gesztusai illusztratívak, a hanghordozása pedig pontosan ellentéte a normálisnak: ő nem lefelé, hanem felfelé intonál, és ez olyan erős zavaró tényező, hogy nem is lehet másra figyelni, még arra sem, hogy összezárt szájjal, a fogai között préseli ki a szavakat. Kodor hajómágnás nincs.

De van Miss Borton. Pokorny Lia ugyanis fittyet hány a figura szaggatottságára és hiányaira, megrajzol egy rajongó bakfisból asszonnyá érő nőt, sok köze nem bír lenni Störrhöz, de ez nem számít.

Darvasi László Störr kapitány címmel írt drámát, mely nagy vonalakban hajaz ugyan a Füst Milán-regényre, de a legérdekesebb figurája egy Maria nevű szolgáló, akinek semmi köze a regényhez; ez nem baj; semmi köze Störr és Lizzy nyafogós marakodásához sem, ez már baj; és még ő is leginkább refrénszerű kiszólásokból áll, íróilag mármint - hát ez sem öröm.

Bezerédi Zoltán rendezésében a legjobb alakítást éppen ennek a Mariának a szerepében Varga Zsuzsa nyújtja; részint azért, mert az alak, ugyebár, "tehermentes", azt csinál vele, amit akar, részint meg azért, mert ő legalább nincsen melléosztva. Gyuricza Istvánból ugyanis

semmilyen Störr kapitány nem keletkezik,

sem a Füst Miláné, sem a Darvasié, és nem azért, mert egyáltalán nem az a bálnatermetű pasas, akinek mondja magát. Hanem mert tévedés neki ez a szerep. Csapó Virágnak is az - ennek az úgynevezett "mai", "modern" nőnek se titka, se drámája, csak elteng-leng a színpadon, aztán elmondják róla, hogy meghalt. Hunyadkürti György játékában Kodor legfőként egy halni készülő cinikus tüdőbajos; nekem olykor Woland jutott eszembe róla a Mester és Margaritából, bizonyára azért, mert Darvasi drámája is egy estély körül forog, melynek ő a ceremóniamestere.

A díszlet ormótlan, de ötletes: egy fél hajó épül fel a parányi stúdióban Znamenák István tervei szerint. Írhatnék még Szűcs Edit jelmezeiről, meg arról, hogy az egész produkció majd szétfeszíti a stúdió falait, de az a bizonyos fojtottság, elviselhetetlen bezártság, amely olykor egy éjszakai csöndes veszekedés során is megképződik, pedig hol van az egy rendes, pszichopatologikus viviszekciótól, az itt nincsen. És akkor végül mégis eljutnék oda, hogy azért nincsen, mert Darvasi László nem írta meg, hanem beleveszett a szimbólumokba, a tengeren égő hajóba meg a második legnagyobb kagylóba, és az egésznek nincsen svungja, de ez a kisebb baj, tétje sincsen, ez meg a nagyobb. Az ember szépen kisomfordál, és arra gondol, milyen szomorú minden és mindenki, mennyi a baj mindenfelé, csak az éjszakai kétszáz kilométer viszsza Pestre, az vidám, köszönet érte barátaimnak.

Csáki Judit

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal.