A hatalmon lévő hatalmasok számolatlanul sok pénzből gyártják a maguk papírmasé kultúráját ezerrel (most hallom, hogy - nyilván barterban - helikopter meg metró fog berobogni majd az ünnepi Tragédiába a festékszagú Nemzetibe, de lesz még számtalan más nagy meglepi is, és maga a mindenhez legjobban értő Havas Henrik, aki Havas Henrik legkitartóbb imádója, ő fog - nyilván bagóért - könyvet írni a türelmetlenül kíváncsi polgároknak a próbafolyamatról, én speciel a jobb kezemet adnám egy dedikált példányért, milyen mázli, hogy balkezes vagyok), a színház, az igazi meg dögöljön meg.
Van ebben persze jó is. Aki hall és lát, már észrevette, hogy az a nagyon kevés jó előadás, ami eddig jutott nekünk ebben az évadban - például a Szecsuáni a Vígben vagy a Szent György a Katonában -, az mind mondott valamit arról, ami itt folyik, érvényesen, szépen és hatásosan, mintha megtalálta volna azt a régi kommunikációt, amelyben a sorok között oly szép folyékonyan olvastunk kórusban anno. Ha
elvágtatunk előbb-utóbb a leplezetlen demokratúráig,
olyan színházművészetünk lesz nekünk megint, hogy csak na.
Kevés persze, a kíváncsi keveseknek. Mert a jóléti többségnek úgy sorjáznak a tűrhetetlen silányságok, mint az álmodós reklámok a tévében vagy Kerényi Imre "nagy-Madách nagy-igazgató" neodadaista kolumnás szösszenetei: agymosásig. Apropos: álmodás. Az álmok álmodói nyitottak egy színházféleséget a Millenárison (ráírták a jegyre, hogy ők az álmok álmodói, innen tudom), ahová meghívnak mindenféle színielőadásokat, hogy fölvegyék valamelyik tévének; elsőrangú stúdió ez, ahol a közönség jelenlétében készülnek a felvételek, mármint akkor, ha kérnek rá jogot, mert ha elfelejtik és nem kérnek, akkor nuku kamera, elszállt a sok-sok pénz. Ez történt néhány Molnár Ferenc-előadással, például. Az a jó ebben, mármint a fölvételben, hogy a színház jelentős hozzájárulást, magyarul nagy kalap pénzt kap az előadáshoz. És az a rossz, hogy rideg és színházra alkalmatlan a tér; meg az is rossz, hogy mindjárt vége az egésznek, mert pénzt azt csak az év végéig kapott a Millenáris, jövőre már nem, mert ki tudja, mi lesz jövőre, ugye.
Vissza a vacakságokhoz. Vérlázítóan trehány és cinikus, máskor mindössze csak egetverően tehetségtelen előadások kerülnek színpadra. A fentebb említett Molnár Ferenc darabjait például pokolian nehéz elviselhetően színre vinni manapság - viszont az évforduló miatt dömpingszerűen próbálkoznak vele -, mert kimúlt a stílus és a szellem, ő meg leginkább ebből a két dologból van. Így történik meg, hogy az egyik produkcióban késsel eszik a halat, a másikban pedig feltálalják az úriasszonyt játszó világszép Gregor Bernadett melleit; utóbbival (amiről egy majdnem belső színházi ember azt mondta, hogy a művésznő keblei egyszerűen járnak a közönségnek) a monstruózus dilettantizmust sikerül az egekig fokozni, nem is állom meg, hogy szimbolikusan egy nagyobb szabású ízlésficamot lássak benne.
Nem sikerült jól a vidéki színházak immáron hagyományos bemutatkozása a Tháliában (erről persze a Thália tehet a legkevésbé). Egy sereg
érdektelen, köldöknéző, üres előadás tudósít globálisan
a vidéki színházi aszályról; arról, hogy kevés a színész, kevés a rendező, kevés a tehetség. Hirtelenében nem is tudom, mit emeljek ki; a fájdalmasan semmitmondó kaposvári Don Juant vagy a kifejezetten szemtelenül silány egri Diótörőt, a végtelenül unalmas zalaegerszegi Koenigsmark-darabot, az Agyő, kedvesem!-et vagy a szünetig is elviselhetetlenül zavaros és pöffeszkedő Andersen/Svarc-opust, A király meztelent a kecskemétiek előadásában. És borítsa feledés azokat, amelyeket egyeztetési képtelenség következtében sikerült megúsznom.
Az egyeztetési képtelenség egyébként nemcsak rám, hanem a színházakra általában jellemző. Ez az oka annak, hogy a magyar színházművészet egyik féltve őrzött, kivont karddal védett nemzeti büszkesége, a repertoárjátszás szépen lassan virtualizálódik, hogy ne mondjam, kimúlik magától, de addig is az egyes produkciók ellenségévé növi ki magát. Miről is van szó?
A háttérben egy mítosz. Még a vérkapitalista Nyugaton is tátott szájjal irigykednek a színháziak, hallván, hogy egy jól karbantartott magyar színművész az egyik este Csehovban, a másikon Shakespeare-ben, a harmadikon Moli`ere-ben lép színpadra. És nem ugyanazt nyomja heteken át en suite, ezért aztán nem üresedik ki, sőt: éppen ettől van olyan jól karbantartva.
A rideg valóság ezzel szemben az, hogy megtartják a bemutatót, mondjuk, a Macbethét november 3-án a Tivoliban, aztán eljátsszák még háromszor abban a hónapban. Ez négy. Ugyanennyiszer tudja a Vígszínház műsorra tűzni az ugyancsak friss Szecsuánit és a Katona decemberben a Szent Györgyöt. Főleg azért, mert még a régi produkciókra is van érdeklődés - amúgy azok sem bírnak többször menni -, és mert a színház kénytelen mesterségesen túlduzzasztani a repertoárját. És ez még a jobbik eset.
A rosszabbik az, amikor a Krétakör Színház bemutatja a Woyzecket október második felében, majd legközelebb december végén látható újra. A Hudi-féle társulat Don Juanja még akkor sem, majd csak januárban, esetleg. Ez a két csapat momentán a mi külföldön is híres büszkeségünk, a színházi exporttermék, amelynek azért itthon is megvan az ő kíváncsi és kielégítetlen közönsége, csak éppen az a kérdés, vajon mennyire gyökerezik mégis a honi szikes szellemi talajban, amit csinálnak. Schillingéknek már rég meg kellett volna kapniuk a maguk színházát, akkor nyilván többet játszanának itthon - de lehet, hogy valahol valakik épp ezt nem akarják. Nem akarják színház élén látni Alföldit sem -, és nem úgy van ám ez, hogy lelkük rajta.
Hanem úgy, hogy kultúrpolitika zajlik. Néhol a messziről szemérmesebbnek látszó gazdasági eszközökkel - teszem azt akkor, amikor egy Jeles András nevű rendező képtelen pénzt szerezni a munkájához -, máskor leplezetlenül beleszólással, paranccsal (nézzük meg, mi, illetve ki fog történni majd a Bárka Színházban, ahol éppen igazgatójelölteket pályáztat a kerületi önkormányzat, gönnolom magunknak, hogy ne legyen igazam).
A Bárka Színházról Mohácsi János jut eszembe; legalább egy hónapos késéssel a napokban végre bemutatták a testvérével közösen írott műből rendezett előadását, a Vészmadárt. El is játszották (a nyilvános főpróbával együtt) háromszor, majd január legvégén fogják újra háromszor, ha igaz. Egyelőre nem tudok írni róla - nem lenne tisztességes egy biztató összpróbáról beszámolni, ilyen stádiumban volt ugyanis az előadás, amikor láttam. Nem tudom, mitől rázódna össze január végére; a logika azt diktálja, az is szét fog esni, ami most még megvan. Pedig jónak látszik, igazán. De a színház így is
lábujjhegyen áll
már hetek óta, hiszen folynak az újabb bemutatók próbái, mindenki (vendégek, belsők) napra, percre egyeztetve, nem is beszélve az ingázó színészekről, akik amúgy a társulat oszlopai. De bemutatókényszer van, pedig ebben a színházban még csak nem is a repertoár kényszerű duzzasztása folyik, hanem kétségbeesett társulat- és színházépítés.
A társulat az jó dolog. Ez a magyar színházművészet másik féltve őrzött büszkesége, lásd fentebb a karbantartott színészről szóló álmot. A valóságban ugyanis a színész úgy rohangál számlakönyvével a hóna alatt a munkák között, mint a kormányhivatalnokok a bíróságra. Nem pályában és szerepekben, hanem áfában és adóban gondolkodik; ezenfelül dátumokban és helyekben. Amolyan igazi társulat legfeljebb a Katonában és a Radnótiban van - félek, nem sokáig; attól függ, mennyire tudnak ráígérni azok, akiknek államilag telitömött buksza van a kezükben. Ha Schwajda rátenyerel az egész fővárosra az ő bukszájával a kezében, alá fogunk merülni és kibekkeljük, hogy ismét egy patinás szlogent idézzek.
Fű alatt és föld alatt történnek jó dolgok manapság a színházban. Irány a pince, a kamra, a stúdió, a kis hely: többnyire ott vannak azok, akik maguknak és nekünk színházat csinálnak, egyszersmind jelzik, ezt a kemény telet is ki fogjuk bírni.
Csáki Judit
