Színház: Árja párja (Spiró György: Elsötétítés)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Annyit zsidóznak mostanában, nyíltan meg még nyíltabban, hogy a Pesti Színház legújabb produkciójától, egy új magyar dráma ősbemutatójától sikerült elvenni azt a hőstettet, hogy tabutémát feszeget. Spiró György Elsötétítés című darabjától mindazonáltal nemcsak az épelméjű zsidók vagy nem zsidók lehetnek nyugtalanok, hanem a nem épelméjű antiszemiták is, akik egy igen bölcs barátom szerint többen vannak, mint a nem zsidók.

Annyit zsidóznak mostanában, nyíltan meg még nyíltabban, hogy a Pesti Színház legújabb produkciójától, egy új magyar dráma ősbemutatójától sikerült elvenni azt a hőstettet, hogy tabutémát feszeget. Spiró György Elsötétítés című darabjától mindazonáltal nemcsak az épelméjű zsidók vagy nem zsidók lehetnek nyugtalanok, hanem a nem épelméjű antiszemiták is, akik egy igen bölcs barátom szerint többen vannak, mint a nem zsidók.Az Elsötétítés annak a bizonyos napnak az estéjén játszódik, melynek reggelén megjelent az a bizonyos III. zsidótörvény 1941 júliusában - amitől már igen sok keresztény is bajba került; leginkább azok, akik zsidóval kötöttek házasságot. Baljós nap volt, és visszamenőleg már tudjuk: be is teljesítette összes baljóslatát. De azért az Elsötétítés mégsem történelmi dráma.

Amióta Spiró György megvetette drámaírói lábát a mindenkori jelenben - és ezzel, mintegy mellesleg, biztosítja azt a folyamatosságot, mely minden épkézláb nemzeti drámairodalomnak elengedhetetlen kelléke -, fontos és jó "Zeitstücköket" ír, melyekben a múlt a jelenben visszhangzik, oda szól át, ráadásul mintegy magától, még csak a múzeumból sem kell előrángatni sem koronát, sem sárga csillagot hozzá. Erőlködésre semmi szükség, az utcára sem kell kimenni, elég bekapcsolni valamelyik csatornát, hogy lássuk: a múlt elkezdődött.

Ez a

Spiró már le sem hajol, hogy felvegye azt a bizonyos témát,

mert az egyenest felugrik a kezébe. Adott egy házaspár: kikeresztelkedett zsidó férj, őskeresztény feleség, nagy szerelem, relatív jómód, négyéves kislány, rossz faji státussal. A többi: elmejáték, elméleti konstrukció, szöveghalmaz, eszszé, publicisztika.

És nem lélektani dráma; nem lehet úgy eljátszani, mintha valamely régi, mai valóságot imitálnánk. Erről Spiró gondoskodik; nemcsak a dráma elé fűzött erős megjegyzésében, melyben megtilt minden, a lélektani realista színjátékhoz általában szükséges kelléket és mozgást, hanem az első jelenetben mutatott, a konvenciókhoz képest természetellenes szituációval is. Férfi hazamegy, megcsókolja a Nőt, az visszacsókolja, leülnek és a közepébe vágnak. Zsidótörvény, veszélyhelyzet, döntéshelyzet, megoldás.

A szenvedélyes szerelmi házasság pontosan annyit idő alatt válik romhalmazzá, amennyit a szereplők a színpadon töltenek, mi meg a nézőtéren. A Férfi válni akar, majd feleségét hozzáadni egy hibátlan származású úrhoz, aki még a gyereket is adoptálná, majd ők hárman szednék a pénzzé tett sátorfát, és elviharoznának békésebb vidékek felé. A Nő ezt kikéri magának. Nemcsak azért, mert szereti a Férfit, és mert életre-halálra "szerződött" vele, és nem is csak azért - bár ez súlyos sérelem -, mert a konstrukcióban neki csak az engedelmes szerep jut. Hanem azért, mert ha érti is a vészmadárokfejtést, nem hiszi el. Két tipikus korabeli és mai mentalitás.

Mire tehát a Barát - a kiszemelt új férj, a megfelelő pedigréjű kedves és vacak link stróman - befut, már a Nő akarja jobban az egészet, az üzleti tárgyalást tehát gyorsan nyélbe ütik. Az utójátékból megtudjuk, hogy eredményesen is: mindenki megúszott mindent, és eljött a szép új világ is. Ide, nekünk.

A néhány perces utolsó jelenet viszont - mely voltaképpen tartalmilag, a sztori szintjén kerekíti le a darabot - egy egészen más színházi konvenciót mozgat, éppen azt, amelytől a dráma mindaddig elhatárolta magát. És még akként is fölösleges. Púp a darab hátán, amely az egyéb apróbb púpokat - néhány dramaturgiai zökkenőt, a kristálytiszta okfejtéssel rosszul vegyülő érzelmi kacskaringókat, a csöppet sem hagyományos, még kevésbé "hús-vér" alakokba mégiscsak belopódzó individuális dimenziót - még csak-csak elbírja valahogy, mégpedig úgy, hogy ennek a bizonyos, életről-halálról szóló, fotelba szorított esti párbajnak óriási gondolati svungja van. Vékonyka csíkban a jeges veríték a hát közepén.

Nekem tehát Spiró darabja kell - és ez természetesen paradox hatás, mert hiszen kell a fenének, hogy

megint ilyesmiről kelljen társalogni

itt, a társalgáson túlmutató egyéb nyomorúságokról nem is beszélve. Kérdés azonban, hogy ez a mi más hagyományokban gyökerezett, nehezen mozduló színházunk mit kezd egy ilyen desztillált-sűrített, hiperverbális akrobatikával.

A Pesti Színházban Marton László igyekezett hűségesen követni a szerző utasításait; semmi rendezői virbli, csak a színészek szövegmondásának vezetgetése. Ennél többet nem is igen tehetett. De az eredmény mégiscsak az, hogy a merőben életszerű drámához társított merőben életszerűtlen színpadi forma nem született meg, mert a dicséretes szövegbevágáshoz mindkét színész kevésbé dicséretes életszerűséget társított. Nem és nem: diktálhat Spiró akármit, ők majdnem eljátszanak egy igazi házaspári sorsfordító estét, legfeljebb olyan a közeg körülöttük, mintha nem hozták volna meg még az összes bútort, nem pakolták volna még ki az összes ládát.

Ez persze olyan rendkívüli erőfeszítést igényel - absztrakt környezetben lélektani realista játékot nyújtani -, amely, azon kívül, hogy voltaképpen magában hordja önnön kudarcát, látható és követhető. Hegyi Barbarának nagyobb kínlódás, hogy segédeszközök nélkül, pusztán belülről mégiscsak hozza mindazon lelki vívódást, amelyet éppenhogy nem szabadna hoznia - minden hangfelemelés, majdnem-sírás voltaképpen hiba. Lukács Sándornak cseppet sem esik nehezére ugyanez, igyekszik is el-elmozdulni az elképzelt figura naturalista kliséitől, de azért ő is megrendül, hullámzik, szenved néha.

A Barát szerepében Hegedűs D. Gézának kétségtelenül könnyebb - mert rövidebb - a dolga, de nemcsak ezért éreztem őt az előadás legjobbjának. Hanem mert hozta az embert, aki nincs; merthogy ilyen ember nincs, merthogy ő csak egy elmeszülemény, az agy erős gondolkodásának terméke, stilizáció, absztrakció. A megoldás egy másik, végső megoldás ellen.

Senkiházi kormányzati keljfeljancsik beszélnek a levegőbe hülyeségeket. Ha elmennének a Spiró darabjához, tán elakadna a szavuk. De persze nem mennek. Idegenszívűznek, hazaárulóznak, patkányoznak. Az Elsötétítés arról szól, hogy mekkorát lépett előre ez a mi világunk.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...