Színház: Korona és bili (A Szent György és a Sárkány a Katonában)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/50. (12. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem akarnám már a bevezetőben lelőni, amit alább mondandó vagyok, csak az olvasni lustáknak üzenem vastag betűkkel: mentálhigiénés okokból - a puszta gyönyörről nem is beszélve - ajánlatos mielőbb beverekedni magunkat a Katona József Színház legújabb előadására, a Zsámbéki Gábor rendezte Szent Györgyre.

Ami, mint jól tudjuk, igazi költői színmű, ráadásul Weöres Sándor legintenzívebb és leggazdagabb korszakából - de mégse számítsunk fennkölt szavalásra, még kevésbé lírai elkámpicsorodásra; ellenkezőleg: vizuálisan laktató, drámai eseményekben és furfangosan szerkesztett fordulatokban bőséges, szerteágazó történet a Szent György és a Sárkány, és akkor a bestiálisan életes alakokról még egy szót sem szóltam.

Ha eddig netán kimaradt, most nem kell a kötetet lekapkodni a polcról, ráér utána. Hadd higygyük legalább egy ideig, hogy tegnap írták, amikor újdonatúj volt az alighanem ötezer éves közmondás: nie kommt etwas besseres nach. Bár az előadás óva int az elhamarkodott következtetésektől, azt mondja, változtatni muszáj.

Hiszen tűrhetetlen, hogy az Octopus, a nyolcfejű sárkány - Silene városállam védelmezője, akit, sajna, soha senki nem látott, csak egy öttagú különítmény, az elit elitje közvetíti a parancsait - évről évre, ráadásul a tavasz ünnepén felfalja a maga szüzét, és csodák csodája, tolonganak a fiatal lányok a megtiszteltetésért, a jelöltségért. Merthogy koszt-kvártély, de még a család boldogulása is jussa annak, aki behódol.

Aztán, ahogyan ez lenni szokott, jön egy romlatlan ifjú, hogy Diocletianus serege élén bevegye - úgymond, felszabadítsa - a várost, és megölje a sárkányt, hogy lehessen belőle Sárkányölő Szent György. Sárkány ugyan nincs, ezért György - itt: Giorgio - nem öl meg senkit, de a mítosz azért megképződik, mert mindig van egy "ötök tanácsa", amelynek ez elemi érdeke.

A summázhatatlan történet végén új - persze törvényes - uralkodója keletkezik a városnak: az elmefogyatékos Uttaganga királykisasszony, akinek ambíciói a különb-különb vegetatív örömök,

úgymint szex és pisilés

közt cikáznak. A Katonában - Khell Csörsz alkotása eredményeképp - amfiteátrumban ülünk, vagy majdnem ott. Középen ovális játéktér (két keskenyebb vége szintén lépcsőzetesen emelkedik, de itt a színészek ülnek), égszínkék darában, valami granulátumban gázolnak bokáig a játszók, a fejük fölött meg spirális vonalban egy fém függőhíd biztosít plusz egy járást és geometriai izgalmat. Kétségtelen, van valami agóra- és arénaszerűség is ebben a térben, amennyiben az események köz- és metszéspontja, az élet sűrűjének helye. Olykor persze hajó.

A bemutató időpontjára rendszerint felibe-harmadába összetákolt produkciók közt Zsámbéki rendezése egyrészt összecsiszoltságával, bejáratottságával, másrészt az alakítások tisztaságával, rétegzett kidolgozottságával tüntet. Míg sok helyen rendre epizodisták játszanak főszerepet, itt

főszereplők tündökölnek az epizódszerepekben is

Semmi kelletlen iskolázás: az utóbbi években, műhelymunkának számító produkciók után, a régi "katonás" lélektani realista színjátszási tradíció beépült önmaga megújult, továbbfejlesztett változatába.

Az előadás és a silene-beli hierarchia tetején Törőcsik Mari anyakirálynéja trónol, a százéves Inganga; ő az, aki megalkotta ezt a bizonyos sárkányos működést, a kötelező áldozatot, a relatív békét. Mindent tud, rémesen cinikus, apró és erős. Kerekes székben vagy függőketrecben ül, és bárhová teszik, ott az előadás súlypontja. Törőcsik éneklő intonációjából, parányi legyintéseiből túlcsordul az irónia, az élettapasztalat, a bátorság és a rezignáció egyszerre lefegyverző és elviselhetetlen elegye: kivételes formátumról (az Ingangáéról és Törőcsikéről) és egyben folytathatatlanságról árulkodik: itt a csőd. De Törőcsik játéka az élet kvintesszenciája maga.

A csőd első generációját Lengyel Ferenc Cannidas királya képviseli; ő még csak infantilis, gyenge és tehetetlen - no nem mintha akarna tenni bármit is. Ez a Cannidas nem a dráma bővérű alakjai közül való, és Lengyel mégis finoman játssza kerekre őt: a túlélés érdekében mindenre készséges királyt és az agyalágyult lányát féltőn és szégyenlősen szerető apát.

Királyi ivadék, unokaöcs a Zöld Herceg nevű Lauro is, a hatalom vonzáskörében sertepertélő, de a nők iránti szenvedélye által vezérelt, ezért aztán nagyjából-egészében tisztességes és tisztességtelen fickó, akit Nagy Ervin hol erős, már-már szimbolikus, hol pedig parányi, szöszölő eszközökkel formál meg, és mire az Isbel iránti testvérszerelemben elkárhozik és fölmagasztosul, majd pedig mégiscsak hagyja a sárkánynak feláldozódni a lányt, már előttünk áll ez a nagyon ismerős, tucatjával szembejövő, gyenge matériából szőtt "mai fiatal".

Hanem Isbel, ő maga a tisztaság, az odaadás (hol Laurónak, hol az Octopusnak). Bertalan Ágnes szinte képtelenül nehéz feladatot old meg remekül: a dráma szövetéből is kiugró alak színpadi külön(felül)állását megőrzi ugyan, mégsem idolt, hanem embert játszik.

Neki is, másoknak is sokat segít ebben a szövegben is intenzív, Zsámbéki rendezésében pedig még fel is hangosított irónia. A szintén az emblematikus jósághoz közelítő Szent Györgyöt játszó Fekete Ernő a hőssé, sőt mítosszá váló alak útjának iróniáját emeli ki: de hiszen ő voltaképpen

a semmit csinálja intenzíven:

nem öl, nem bánt, s ha mégis cselekszik - hogy megmentse a sárkánytól az utolsó áldozatot -, akkor is mellényúl: Isbel helyett az ütődött Uttagangát szerzi vissza, tehát nagyjából az ő sara a következő rezsim csökött agyú uralkodója.

Haumann Péter alig néhány jelenetben Miront, a sárkány főpapját - a hatalom gátlástalan és cinikus képviselőjét - játssza, éppen halksággal, kevésszavúsággal téve félelmetessé őt.

És itt a nép, az istenadta: parádés tobzódás színben, energiában, manipulálhatóságban. Drinus rhétor, aki színlelt nyomorékságával jussol tekintélyt köztük (majd Giorgio "meggyógyítja", azaz leleplezi őt, amitől gyorsan megtér), Lukáts Andor erős epizódja, Batrach kocsmáros (később hajós), aki hasonlóképp rugalmas a hatalmi szelekhez való gyors igazodásban, Bán Jánosé. Bodnár Erika piaci kofája szintén a megúszásra, az életre játszik, Fullajtár Andrea Nellája egyszerre mágikus vonzású boszorkányféleség és talpraesett, élelmes cigánylány, akinek méltán viszi fel Isten a dolgát, csak azt nem tudni, jó-e ez neki.

És remekelnek a Sárkány-áldozat várományosai, az anyakirályné Szakács Györgyi által túlhabzó színekbe öltöztetett udvarhölgyei: Pelsőczy Réka, "nodi Eszter és Kiss Eszter. De arcuk van a politikusoknak, lovagoknak, katonáknak is; olykor ugyanaz az arcuk, és ez nem a társulat csekély létszámának tudható be.

Aztán felborul a világ és a színpad. Meghal mindenki, aki útban van, meg az is, aki nincs, de lehetne - lepel alatt tűnnek el a süllyesztőben. Majd jön Bardanes, a király minisztere, aki Rába Roland ismerősen gátlástalan hanghordozásában megalapozza, bevezeti Uttaganga rezsimjét. És már vinné is a szerencsétlen lényt, protokollra, trónra, bábnak. Csákányi Eszter egy régi Yvonne-alakítását (Gombrowicz) juttatta eszembe a gyengeelméjű, de ezúttal igen erős akaratú és mozgékony Uttagangával, akinek, kötelesség ide, politika oda, "pipilni kell". És amikor megszökik kísérői elől, visszajön a színpadra, leguggol, és királyi fejfedőjét (isten ments, korona!) maga alá teszi, s arcán a megkönnyebbülés, a félelem és a csodálkozás megrendítő harmóniája; na, ekkor kerekre zár ez a sokfelé tartó, sokrétű történet, és meg vagyunk rendülve. De legalább együtt vagyunk mind - új, drámán kívüli jelmezben a színészek -: játszók és nézők. Van még kinek a szemébe nézni.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/50. (12. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...