Az az érzésem, hogy ami angolul vagina, az magyarul pina. (Nem a szótárban, hanem igaziból.) A vagina szó hangulati-kontextuális-érzelmi tartománya magyarul nagyjából a vakbélének vagy a térdkalácsénak felel meg. Fantáziám képtelen előállítani egy olyan jelenetet, melyben a férfi szenvedélytől elfúló hangon a nő vagináját dicséri elragadtatottan. A szinonimák - majdnem mind, a mufftól a picsáig -, azok rendben vannak.AThália Színház Új Stúdiójában bemutatott Eve Ensler-szöveget drámának nem nevezném, színdarabnak sem, de hisz még a szerző is csak "monológoknak" hívja, melyek alapjául igazi interjúk szolgáltak - egyik fő tulajdonságát, a bátorságba bújtatott gyávaságot mutatja ez a címzavar. Bár volt itt sok fordító - Tandori Dezső, Debreczeni Júlia, Szurdi András és Pordán Ferenc -, a cím és a szövegben milliószor előforduló szó esetében mégsem történt meg a fordítás.
Következésképp kisebb a pirulási együttható - amely szerintem amúgy is kisebb mifelénk, mint mondjuk Londonban vagy New Yorkban. Mert lehet ugyan, hogy nagy átlagban rosszabbul állunk a pinadiskurzusok számában és mélységében, de az Eve Enslerénél azért eredetibb és cizelláltabb történetekkel bírnánk előrukkolni, még ha olyikat hímnemű írta is, pl. Esterházy. Ezek a monológok ugyanis olyan papírízűek, hogy
minden centi magnószalagért kár volt
annak idején. Az első balul sikerült szexuális kalandtól frigiddé vált nő története vagy a katonák által megerőszakolt nő tragédiája éppúgy sematikus, mint a nemi öntudatára - pontosabban a pinája létezésére - ráébredő gyereklány tétova leszbikus élménye vagy a serdülőkori maszturbáció okozta döbbenet leírása. S ha ehhez még hozzáveszszük, hogy kis kanyarral a menstruáció és a csikló is szóba kerül, majdnem teljes a leltár - csak azt a véget, azt tudnánk feledni, amelyben az anyaság, a szülés a vagina koronájává válik, a képzavarral együtt.
Néhány nyugati produkció visszhangja megelőzte a magyar előadást (pontosabban előadásokat, merthogy Pécsett is játsszák Moravetz Levente rendezésében, csak oda még nem tudtunk eljutni, de fogunk); eszerint a szöveg bombaként robbant a színházi és egyéb közegben, nem utolsósorban azért, mert a legnagyobb színésznők sem átallottak egy-egy fordulóra beülni a többnyire lecsupaszított és színháziatlanított előadásokba. Egy ilyen előzmény farvizén a tháliás előadás legvalószínűbb sorsa az lehetne, hogy streetfighter módjára, a vélt tabudöntögetés mezében, sajátos illatfelhőben, fel a fej, szét a láb-öntudattal lázítsa az elnyomott vaginájú asszonyokat, és korholja az elnyomó farkú férfiakat. Nagy-nagy-nagy, abszolúte végtelen hálával tartozik mindenki a játszóknak és elsősorban a rendező Bozsik Yvette-nek, hogy az egész ügylet végeredményben kikerült a feminista-macsó kontextusból, de még a nemi felvilágosításéból is. És becsusszant a színházba.
Elsősorban Bozsiknak köszönhetően, aki amúgy művészi frontokon megvívta már a maga összes felszabadító harcát, túl van minden bátorságon, tehát megengedheti magának, hogy első prózai rendezése alkalmával a színház érdekelje. Nem a "non-fiction" (ez esetben virtuális) immanens erejére, hanem a szerepekre koncentrált, és arra, hogy a valóságszag (de finom voltam) helyett színházi levegő legyen itten. Egy keletiesre stilizált, a testtel, a mozgással, a képpel, de még a tartással is pontosan megtámogatott atmoszféra, egy vakítóan fehér és átlátszó plexibútorokkal berendezett térben (tervező Berzsenyi Krisztina), melyben egy lukas kanapészerűség megidézi ugyan a fő tárgyat, de úgy bejátsszák, hogy nem is kell észrevenni. Az előadás legvégén viszont egy pucér férfi kuporog magzati pózban egy olyan plexiládában, amilyenhez hasonlóban Bozsik Yvette is sok évvel ezelőtt; ez itt idézet, és tessék észrevenni, hogy nem a vaginatájékról.
Az este legnagyobb attrakciója Fullajtár Andrea játéka. Fullajtárról jó nagy könyvet lehetne már írni, és abban a többi rengeteg fantasztikus alakítás (mondjuk a Csalog Zsolt-monológtól kezdve, pedig akkor még főiskolás volt) mellett ki kellene térni erre is, amikor maga mögé és alá utasítja a vacakocska szövegecskét, és olyan és annyiféle nőt mutat meg, és szemmel láthatóan annyira élvezi ezt a Bozsik-féle testjátékot, hogy lehet rajta ámulni, bámulni, meg még a szöveget is meg sem hallani. Pedig az is abszolválva van, a hozott anyaggal jól feltupírozva. Fullajtárnak jut mellesleg tán a legjobb sztori: az üzletasszonyé, akinek a nagy hajtásban
szemernyi ideje sincsen a vaginája nézegetésére,
ami különben is olyan macerás. Fullajtár játékában épp annyi a stilizáció, mint Bozsik rendezésében és a térben magában; a járás közben gondosan egymás elé keresztbe tett lábak (ez a manökenlépés, amitől normális ember azonnal hasra esik), a száj tétova-lassú rúzsozása, a magas sarkú cipő fel- és levevése annyi erotikát sugároz a nézőtérre, amennyi tízórányi vaginaemlegetésből sem sül ki soha. Fullajtár itt a Nagy Nő.
Tóth Anitának főleg a gyereklány-, a katonák által megerőszakolt nő- és a leszbikus kaland-szövegek jutottak, s ez elsősorban azért van rendben, mert ő maga egy gyereklányt hoz be a színpadra, aki viccesen néz ki a csipkés-harisnyatartós combfixben és a magas sarkú cipőben. Vaginaügyi szereposztásban nem annyira kézenfekvő megoldás, mint, mondjuk, a Vihar Arieljeként, mert abban pokolian tehetséges.
Zarnóczay Gizella - aki táncosnő, és nemrégiben Zsótér Sándor Sarah Kane-rendezésében játszott prózai szerepet - erősebben tapad a történeteihez, melyeknek igyekszik a beszélő személyiség erejét kölcsönözni. Ez olykor sikerül, olykor nem, de ez utóbbi esetben sem a beszélő személyiségének ereje hibádzik. Zarnóczay jó, s ha nem is kiütéssel, mint Fullajtár, de pontozással ő is veri a szöveget.
Legkevésbé a vagina volt érdekes ezen az estén, szegény.
Csáki Judit
