Színház: Ábrándot dajkáltam (A Mozgó Ház Társulás Don Juanja)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Don Juan mint téma az én szívem egyik csücske. Leginkább a Moliére-é. Mozarttal is jöhet. Máris bírják pozitív elfogultságomat mindazon színtársulatok, amelyek akármilyen formában műsorra tűzik. Ezért én szenvedni is kész vagyok, annyit, mint mondjuk Donna Elvira. Intellektuálisan persze. De fizikailag? És annyit, amennyit a Mozgó Ház Társulás

A Don Juan mint téma az én szívem egyik csücske. Leginkább a Moliére-é. Mozarttal is jöhet. Máris bírják pozitív elfogultságomat mindazon színtársulatok, amelyek akármilyen formában műsorra tűzik. Ezért én szenvedni is kész vagyok, annyit, mint mondjuk Donna Elvira. Intellektuálisan persze. De fizikailag? És annyit, amennyit a Mozgó Ház Társulás

1003 szív, avagy töredékek egy Don Juan-katalógusból című előadásán, annyit azért nem.Pedig volt homok, tűz, víz és vér - akárcsak a Schilling-féle W-ben, ami annyira lenyűgözött, hogy majdhogynem kedvencemmé vált a totális-brutális színház. Ezt a Schilling-párhuzamot egyébként az is indokolja, hogy Európa-szerte a különféle fesztiválok keresőemberei ezt a két csapatot favorizálják mostanság; hovatovább minden külföldi újságíró, színházi ember azzal jön ide, hogy Hudi, Schilling. És miközben szétfeszíti kebelem a honleányi büszkeség, Hudi előadásából egy vak hangot nem értek. Nem először fordul ez elő; mindjárt levonom a meszszemenőt.

Van a színen ez a mostanában elharapózott, nagy homokozó: korhű jelmezes urak kapirgálják simára, ez már az előadás. Van hátrébb három fekete oszlop, a trükkös fajtából, hol átlátszó, mint az üveg, hol tükröz, mint a tükör. Vannak még székek is oldalt.

És van tizenegy ember, nyolc nő és három férfi. Azt írja a szórólap - ehhez fordul az ember a végső előtti kétségbeesésben -, hogy az előadás főszereplője a megannyi megtestesült női lélek, és az azokat megtörő férfi. Meg azt is, hogy ebben a homokozóban a szerelem születik, és a női szív összetör. Most akkor a férfi tör, vagy a női szív? És ki vagy mi törik? Na, erre még visszatérek, de előbb gyorsan leírom, hogy a színpadon vonulásznak a nők, a férfiak néha leülnek egy székre, és mikrofonba monologizálnak (a szöveget ilyenkor nehezen érteni, de ez kifejezett előny). Olyik nő követ cipel, olyik legyezőt - eléggé igazságtalan teherviselés. Becipelnek egy sellőt - ez igen ötletes képződmény: egy lányt tetőtől talpig befóliáznak -, a fejénél kis kancsóból óvatosan piros festéket öntenek a fólia és a test közé, a rajzolatok érdekesek, szerintem ez vér lenne, a barátom szerint vörösbor, mert ő hedonista. A sellő énekel,

ezt már egyáltalán nem érteni, örvendezünk

Néhányan nem örvendeznek, hanem kimennek. ´k egyáltalán nem színikritikusok, viszont színházba indultak.

A tűz a homokozóban szép, kár, hogy rövid ideig tart, noha - ha jól tudom - a homok nem gyúlékony. A jelenetekből én semmit nem bírtam összerakni, fogalmam sincs, honnan hová tartott az egész, gyanítom, toporgott - én meg tűkön ültem, meddig még.

Bekerült egy sminkesláda, két lány elrajzoltan kipirosozta magát - ez afféle modern ikon, ugye, mindenki érti.

A tüll is az, ezért aztán jó sok van belőle; trükkös anyag, könnyű, lebegős, áttetsző, sejtelmes, mint az élet olykor. Egy nő lefekszik, nyilván meghalt - ezt abból gondolom, hogy melléfekszik maga a halál; ő egy olyan, fekete trikóra festett csontvázjelmezt visel, amilyent nem engedtem a gyereknek a jelmezbálon az oviban. Aztán még valaki fekszik a halál mögé is, egész tömegszerencsétlenség van kialakulóban, bennünket, közönséget is beleértve.

Van szöveg is. Pedig a totálbrutál színháznak ez nem elengedhetetlen kelléke; ráadásul ezt az előadást Avignonban mutatták be, a fesztiválon, ahol persze egyetlen szót sem értett senki magyarul, a mázlisták.

Két nő beszélget. "Mit tegyek, hogy jól nézzek ki? Jól nézel ki." Ez a magvasabb dialógusok közül való. "Borulna rád az egész ég, de csillagostól" - átkozza valaki a másvalakit, én a csillagoknál súlyosabb és kevésbé szép dolgokra gondolok közben. "Művészien átgondolt, szép gondolatsor" - gúnyolja egyik nő Don Juant, s miközben rájövök, hogy ez nyilván a produkció summája, nem mulasztom el észrevenni, hogy négy szóban is lehet szót ismételni.

A "habzik a szájad-"nál kevés jobb akad. Teljesen letargikus hangulatba kerültem, hallom, és ekkor már bevillan, amit egy régebbi Csehov-előadás kapcsán hallottam: Hudiéknál az a szokás, hogy a játszó személyek a saját szavaikkal fogalmazzák meg érzelmeiket, gondolataikat, abban a régi esetben a Csehov szavai helyett, most meg ki tudja...

Bizonyos szempontból ez igen takarékos megoldás,

íróra, írástudóra nincsen szükség,

sőt kifejezetten ellenjavallt; hiszen elképzelhető, hogy valakinek nehezére esik a saját szavaiként tisztességes, grammatikailag, szintaktikailag korrekt szöveget mondani. A "ki vagyok készülve" rendben is lenne, ha kerülne köré előadás, azazhogy kontextus; az "azt ígérte, hogy csakis a boldogságnak élünk" már nagy baromság, de hasonló vele a helyzet, noha kizárólag ironikus szövegkörnyezetben él meg - és ugyanabban az előadásban nemigen fér meg a kettő, illetve a négy, mert gyorsan hozzácsapom az "ábrándokat dajkáltam" és "a vágy csapdájába esett" gyöngyszemeket.

Nemcsak a leplezetlen dilettantizmus jele ez, hanem a nagyképűségé is, meg még a közönség lesajnálásáé is, hiszen olyan önkifejezésről van itt szó (már nem csak a szövegről beszélek), amely parányit sem reflektál arra, hogy mások is értsék. Mintha a pszichodramatikus játékokat, melyek szakember irányításával (ön)gyógyításra szolgálnak, repertoárszerűen meg-megmutogatnák. Magánügy, legfeljebb Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei valók a nézőtérre.

Aztán amikor a nők földre (homokra) tett kezén végiglépdel a három férfi - bonyolult egy ikon, ugye -, már sejtem, hogy közel a vég; a homok is egész csatakos, lassan használhatatlan a játéktér, ez pedig ősidők óta a legevidensebb záróra-utolsó kör jelzés. De még kapunk egy összefoglalást: "Szívem egy eltört váza, melyből kifolyt a víz." A kocsiban elmesélem, milyen jó kis darabot kanyarított ebből az eltört vázából - igaz, nála korsó - a Heinrich von Kleist, és egészen felderülünk.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...