Az első jelenet határozottan apuka domináns jelenlétét mutatja: Claudius-disznó úgy meghágja a tergo Gertrud-emsét, hogy a néhány alig-serdült vinnyog a röhögéstől a nézőtéren. Mi, felnőttek pedig rögvest rájövünk, hogy a Kolibriben - átmenetileg legalább - profil és célközönség van váltva.
Gertrud-disznónak van hat csöcse - ez már a bábszínházi anyuka beütés, jópofán össze van varrva három irdatlan méretű rózsaszín szatén melltartó, pokolian gusztustalan. A rózsaszín flanell bundabugyi dettó.
Egynémely szereplő a könnyebb felismerhetőség kedvéért bábot is mozgat, a saját alteregóját, nyilván; erre a segítségre én olykor rá is szorultam, máskor azonban fölöslegesnek ítéltem, például a kutyamód lihegő Horatio esetében, aki a megtévesztésig... szóval neki fölösleges volt a pluszkutya. Mármint a darab vagy az előadás szempontjából; egyébként ugyanis remek bábok ezek, karakter ül a pofájukon. Itt lopakodott be - szégyenlősen és tétován - a bábszínház.
A Polonius famíliával ráadásul nagy bajban lettem volna, ha nincsenek a bábok is, mert ornitológiából még a baromfitárgykörben is igen gyenge vagyok. Így azonban rögvest láttam, hogy Laertes kakas, Ophélia akkor már értelemszerűen is csirke - lehet, hogy tyúk? A sírásó-kukacok leginkább csak kukacok - itt fejet sem kellett törni. Volt koponya, lehetett belőle falatozni, kár, hogy nem koppant, csak puffant.
Szóval nem orwelli, de mégiscsak állatfarm ez az egész, békés együttélésben, pontosabban
ontológiai konfliktusban létezik
a csirke meg a disznó, a kutya meg a macska. Most már csak a Hamletnek, esetleg magának Hamletnek kéne beférnie valahogy; ő azonban sajnos csak ember, s mint ilyen, idegen test.
A Hamlet, az Tóth József. Hosszúkás rövidgatya, póló, kendő a homlokán, bakancs a lábán - kekiben-pasztellban tartva az egész. Tóth József azzal tüntet és tűnik ki az ólból, hogy semmiféle állatra nem emlékeztet, és normálisan, értelmesen, sőt nagyon is transzparensen mondja Shakespeare szövegét Arany János csodás fordításában, márpedig erre a szövegre az ember csukott szemmel is vevő. Tóth József úgy csinál, mintha nem is állatjelmezbe bújtatott kollégák vennék körül, és mintha valóban a Hamletet kéne eljátszani itt; s ha így utólag belegondolok, hát tán ez volt az este egyetlen nyeresége, ez a következetlenség.
Nem mintha sikerült volna eljátszani is: a Hamlet teljes problematikája - ha ugyan ez a szó fedi azt, ami a dráma maga - elvész az állatok meg a színpadot beborító, guruló-zörgő konzervdobozok közt (kár volt kihagyni szponzorként valamelyik konzervgyárat). Igaz, ha Tóth József igyekezete eredményes lenne, az lenne csak az igazi csőd, mert akkor minek az egész... Tóth József próbál hasonulni a konzervdobozdíszlethez is, észrevétlenül tapos rajtuk, noha nehéz a normális járás; első feltűnésekor maga is szaporítja a kellékeket: közéjük hajít egy üres sörösdobozt, úgy esik be a színpadra. Amikor olvasnia kellene, egy kutyaeledeles dobozt rázogat, és Polonius kérdésére - mit olvas - azt feleli, vau, vau, vau. Komolyan. De végtére hogyan is lehetne a belső vívódásra, tragikus tépelődésre helyezni a hangsúlyt például Claudius imádkozása közepette, amikor a disznó azt röfögi, hogy mennyből az angyal; na, erre kéne jól azt mondani, hogy "Stop! Imádkozik". Nem lehet; és
a színpadi röfögést nézőtéri röhögés
kíséri. Rosenkrantz és Guildenstern macskák, ha jól emlékszem; de még valami vicces néven is szólítják őket, ha még jobban emlékszem. Nincs jelentősége. Mint ahogy pusztán technikai kérdés, hogyan oldják meg Hamlet atyjának szellemét (konzervdoboz bábbal), mert a színházi fogás lenullázza az epizód tartalmát. Az Egérfogó-jelenetben is a forma szólal meg - ezúttal bolhacirkusz -; másra, mint a technikára nem is irányul figyelem, nem is marad energia. Nekünk sincsen más néznivalónk.
Novák János részéről igazán érthető, hogy valami más Hamletet akart, az ő színészei ugyanis valami mást tudnak, mint a többiek. Bábozni, például. Ügyesen mozgatni az ilyen-olyan szerkezetű figurákat, kiadni a mindenféle hangokat, észrevétlenül meghúzódni mögöttük - ezért aztán a színen egyszer csak átmasírozik egy pár hatalmas fekete csizma, nem is tudom, hogyan, pláne, hogy miért, a végén pedig - talán ő Fortinbras? - egy túlméretezett kislány nyomakodik be, ezt se tudom, nyilván a dereka táján volt a kukucskáló...
A darab felől nézve megítélhetetlen, amit látunk; alighanem maga Novák János sem onnan, hanem egy rögzült, feltételezése szerint mindenki fejében létező megvalósítás felől nézte, és ahhoz képest az elmozdulásokat hangsúlyozta. Napestig sorolhatnánk az olyan következetlenségeket, hogy a párbajjelenetben miért van pohár meg a gyöngy (gyöngy a disznónak, hihi!), ha nincs kard, csak mutogatnak; vagy hogy mit keresnek itt Osrick szerepében a teletubbyk, egy piros, egy kék meg egy sárga; nem is tudnám, mik ők, ha nem világosítana föl egy jólértesült kiskorú (hisz rendesen mégiscsak gyerekeknek játszanak itt!), és nem adnám tovább boldogan ezt a tudást a mellettem ülő gyerektelen kollégának, aki - tán hogy viszonozza valamivel a szívességet - megjegyzi, "üres ez itt". Mire én egyetértőleg hümmögtem, kongtak a konzervdobozok, szóval ilyen jól elvoltunk; nem sírtunk, pedig lett volna min.
Csáki Judit
