Színház: Istenek alkonya (Oleg Bogajev: Volt lelkek)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alkonyul befelé a Gutenberg-korszaknak; ettől én szomorú vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék jókat röhögni egy ilyesmiről írott szatírán. Egy Oleg Bogajev nevű poszt-szovjet orosz író Volt lelkek (a cím már a Spirót dicséri ám!) című művében azonban nem aknázza ki a lehetőségeket; Radoslav Milenkovic´ szerb rendező pedig lázasan kutat a földben rekedt taposóaknák után. Kaposváron voltam, a stúdióban.

Alkonyul befelé a Gutenberg-korszaknak; ettől én szomorú vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék jókat röhögni egy ilyesmiről írott szatírán. Egy Oleg Bogajev nevű poszt-szovjet orosz író Volt lelkek (a cím már a Spirót dicséri ám!) című művében azonban nem aknázza ki a lehetőségeket; Radoslav Milenkovic´ szerb rendező pedig lázasan kutat a földben rekedt taposóaknák után. Kaposváron voltam, a stúdióban.Molnár Piroska kék mackónadrágban, mamuszban, kockás flanelingben, barna-sárga csíkos mellényben üldögél magányos vacsorája romjai fölött - ő Era Nyikolajevna, az erős asszony. Legyet bámul, aztán egyszer csak a fazék alján megpillantja a belépő férfi tükörképét. Foltos öltöny, szemüveg, kalap, sétapálca - Anton Pavlovics Csehov érkezik. Era persze nem ismeri fel - mulatságos a dialógus, melyben találgatni próbál: Csehov egy hiú búbarom, idéz jobbra-balra, de hiába. Nem mintha Era nem lenne a betű nagy barátja: falja Szuszlenko könyveit, aki alighanem az amerikai "kilós szemét" szupermarket-irodalom orosz megfelelője.

Jön később Tolsztoj, aztán Gogol is, majd a szegény Puskin - Era egyre rutinosabban tálalja a rántottát, kínálja az ágyat, durákozik vagy szkanderezik a klasszikusokkal. Akik azért landolnak nála, mert bezárják a könyvtárat, és kihajigálják a könyveket. Era parányi odúja - egy térben szoba, konyha, a vécé odakinn - ilyenformán hajléktalanszállóvá alakul, minőségi vendégekkel. A közeg inspiráló: Tolsztoj például itt bukkan rá a Háború és béke címre, Puskin vérrel mázolja a falat, Csehov ízlelgeti saját szavait. Era tanulékony: előbb-utóbb (oroszul! - és persze oly ismerősen!) kívülről szavalja Tatjána levelét Anyeginhez.

Majdnem átbillen bohózatba az egész: emberek jönnek-mennek, kiáltvány születik, megszólíttatik az értelmiség, szülni kezd a kirúgott könyvtáros, bepisil a hölgy a társadalombiztosítótól - de Erán kívül senki nem látja a "volt lelkeket", az orosz klasszikusokat.

A rendező, Radoslav Milenkovic visszatérő vendég Kaposváron: néhány éve Nyikolaj Koljada Murlin Murlo című darabjából rittyentett pofás előadást. Elsőként nyilván a posztglasznoszty, illetve

posztperesztrojka földhöz-ragadt kilátástalansága,

egyszersmind sűrű, "életes" atmoszférája vonzza. És nyilván szereti az abszurd kihívásokat - hídba megy le, természetesen a színészekkel együtt, hogy valami megszülessék ebből a panelekkel teli darabból, melynek mégis oly bizsergető marhaság a kiindulópontja.

És ha már a hídnál tartottam, Spiró is megteszi a magáét; szerintem "fölfelé" fordított, hogy megéljen (megszülessen?) legalább néhány poén. A szöveg tehát jól mondható, akusztika, tempó rendben - arról meg igazán nem a fordító tehet, hogy a klasszikusok közül ki-ki a maga sablonjait hozza, ezekből pedig nemcsak háromdimenziós színpadi alak nem bír megképződni, hanem még egy volt lélek se nagyon. Közös erőfeszítés irányul tehát arra, hogy minél több abszurdoid elem és elrajzolt, szatirikus forma fedje el a darab fogyatékosságait.

Juraj Fabry díszlete, Era lakókuckója egy dobogóra került; maga a dobogó is tud játszani, itt-ott fények gyúlnak rajta, portrék mutatkoznak, könyveket rejt, ráadásul a közepén, Era asztala alatt tejüveg, tehát ott is tud kísértetiesen világítani. A szoba fala barna csomagolópapír - az anyag különféle jellemzőit ki is használják maradéktalanul: festik, szaggatják. A díszlet leghangsúlyosabb pontja egy függőlegesbe állított ágy, melyen több holt klasszikus is megejtően mímeli a vízszintes alvás pozitúráit, nem kis örömünkre olykor többesben is.

Azt kéne most mondani, hogy az előadás legfőbb erénye Molnár Piroska jutalomjátékszámba menő alakítása. Ez ugyanis igaz - legfeljebb az anyag nincs pariban a színésznővel, aki természetesen úgy kavargatja a csirizt és tálalja a rántottát, hogy az arcán, a mozdulataiban, de még a termetén és a mozgásában is ott az a minden, amit erről a posztkorszakról gondolni tudunk, de ha ehhez nem csiriz van és rántotta, hanem egy igazi szerep, akkor van itt a Kánaán, lehet megállni. Most nincsen itt. És Molnár Piroska, persze, itt is és most is erős asszonyt játszik, ezt írja a színlap, a vállára-hátára dobja és viszi az egészet, ezt nem írja a színlap.

Milenkovic rendező és a többi színész is dolgozik keményen; millió játékötlet, parádésan megcsinált kabinetalakítások (a Csonka Ibolya terhes könyvtárosnője vagy Urbanovits Krisztina kisdolog-motiválta hivatalnok asszonya közéjük tartozik); még ez a réges-régi jellegzetes kaposvári munkaszag is ott van a levegőben, amelyet mostanában olykor mintha a szél, egy új színházi és általános tornádó fújt volna el, és most tessék: Tolsztoj, Gogol fürtjeit pödörgeti szórakozottan, Puskin a plafon alatt egy derékszögben elfordított széken heverészik,

Csehov gombot nyel, kettőt is,

de a harmadikat az asszony nem engedi letépni a blúzáról.

Az írók nincsenek megírva. Ezért aztán Kovács Zsolt felismerhető, a közismert képekre igen hasonlító Csehovot játszik, az obligát túlérzékenységgel; Znamenák Istvánnak még ennél is könnyebb dolga van a külsőségekkel: mezítláb, bozontos szakállal jelenik meg Tolsztojként. Gogolból leginkább a hosszú haj evidens, Tóth Géza írott anyag híján nem tudhat személyiséget kölcsönözni neki, a bomlott idegzetű Puskinból is csak a bomlottságot mutathatja Nyári Oszkár - lehet szemre hányni, még mindig az írónak.

Némiképp tompaságra valló színikritikusi fordulattal az ilyen produkcióra szoktuk egymás közt azt mondani: az életükért játszottak, hogy mentsék, ami menthető. Nem is sikertelenül. Minden mögött, fölött és alatt ott a szomorú kórkép: a klasszikusok világméretű alkonya. Az előadás végén négy igazi hajléktalan bújik elő a dobogó alól, merthogy ide jutott ez a mi világunk. A legeslegvégén pedig, immár a tapsrendben, a bemutatón ott mosolygott az író, Oleg Bogajev: mekkora mákja van neki.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...