Bőven akad még párhuzam, különbözés és metszéspont; nemcsak a két előadás között, hanem mindkettőn belül is (például az, hogy a főiskolán Liliom szerepében vizsgázó Csányi Sándor [máris üstökösként emlegetik a büfében, ezt jó lesz megjegyezni] a Krétakör előadásában Ficsúrt játssza, "tiszta Csortos", jegyezte meg egy idősebb úr az előcsarnokban, felidézvén egy tényleg réges-régi Liliomot; s ha nem az apukája, akkor ez érdekes summája a színjátszás ciklikus fejlődésének. Vagy az, hogy Csányi Lilioma nekem legalább tíz percig
Lukáts Andor hangján beszélt,
ami nemcsak a tanári odahatás révén keletkezett illúzió, hanem magának Lukátsnak két régi szerepformálása derengett fel, talán azért, mert az a bizonyos szolnoki, majd kaposvári előadás valahogy etalonjává lett az újabb kori Liliomoknak, kivéve persze a Schillingét. De esetleg még az is, hogy a Schilling-féle Liliomban Muskátnét Csákányi Eszter adta, aki abban a bizonyos kaposvári előadásban afféle nagydoktori disszertációként Marikát játszotta...), tehát lenne miről írni akkor is, ha az előadás - egyik, másik, mindkettő - rossz lenne.
De jó - méghozzá mindkettő jó. A Lukáts Andoré igazi főiskolás vizsga, homorítanak a nebulók, ahányan, annyifelé - szív, lélek meg tehetség, ezekben lehet térdig gázolni. És a tanár-rendező csak arra ügyel, hogy az előadásnak, mármint az egésznek azért egységes svungja legyen, "húzzon" a kiscseléd meg a hintáslegény szemérmes-szép, majdnem néma szerelme ezerrel a romantikus cselekmény felett. És mivel itt azt a bizonyos, Babarczy-féle dramaturgiai átigazítást játsszák, amelyben a darab végén szereplő égi jelenet, a megtisztulás és a feloldozás a Liliom halála elé kerül, afféle utolsó áttűnő, gyorsított vízióként, hát kevésbé kell félni a szirupos ragacstól, és el lehet engedni kicsit a romantikus érzelmességet - nem lesz belőle érzelgősség.
Csányi Sándor Lilioma egyszerre sprőd és robbanékony, mint amikor nemcsak a dugó repül ki a pezsgősüvegből, hanem még a pezsgő fele is utána. Behozza ezt a hintáslegényt az ő pózaival, aztán ott előttünk megrajzolja belőle az embert. Az ő Julikája, Hámori Gabriella kiváló tükre ennek a folyamatnak: kissé felvetett állal, konokul néz szembe az emberével, nem lágyul el tőle, nem tömjénezi, nem ünnepli ezt a világcsodát, hanem a puszta létezésével azt mondja neki: van még ilyen. Hámori olyan tragikus intonációban adja a kőkemény kis cselédlányt, hogy úgy sejtem, hatalmas komika bújhat meg benne. És bizonyára ki is jön majd - ha el nem romlik valamelyik színházban.
Egészében is ezt éreztem: mennyi remek, tehetséges ember ezen a lerobbant "dryn; aztán meg, néhány év múlva hány megélhetési színész fog csellengeni egynémely színházi összkomfortban; de ennyire ne nézzünk előre. Helyette inkább Bodó Viktorra, aki már-már pofátlanul elereszti magát például Hollunderné fényképész, az öregasszony alakjában - dőlünk a röhögéstől. És Szamosi Zsófia rátarti Muskátnéja is mennyire rendben van; nyilván valamelyik, virágjában elhervasztott szomszéd szépasszonyról koppintotta az egyszerre éneklős és pattogós beszédet, a merev testtartást és hozzá az ideges-legyintgetős gesztusokat. És ötös jár, feltétlenül, a Ficsúrt játszó Lengyel Tamásnak is; barátságos, szerethető rossz szellem.
Schilling Árpád nagyon "kitalálta" az előadást; sőt, idézőjel nélkül találta ki. Vásári, vurstlis, élőzenés; az arcok bohócosan fehérre meszelve, arra erős festékjelzés kerül - el vagyunk idegenítve, egy stílus szabályozza a játékot, mely ilyenformán stilizáció. A színészek eminensen tudják és teszik a dolgukat; ez is, akár egy főiskolás vizsga, sok tehetséges fiatal, Péterfy Borbála, Bánki Gergely, Terhes Sándor és megint Csányi. A stilizációra mutat a kezdő jelenet is, amikor az itteni Liliom, Nagy Zsolt akrobatikus mozdulatokkal érkezik a színre, túlozza a hintáslegényt; és Láng Annamária Julikája is darabos, szögletes. De mindezzel szemben itt mindjárt meredekebb minden, Liliom az első együttlét alkalmával, majdhogynem erőszakosan magáévá teszi a lányt,
lekerül a bugyi, hoppá
A díszlet vakít, annyira fehér, minden a szélső pontokon egyensúlyoz; a Muskátnét játszó Csákányi Eszter is, aki persze igazi nagyasszony ebben az előadásban, mutatnia sem kell, hogy bármit, ezt az értelmezést is remekül odateszi, csak éppen benne az egész harmonikusan forr össze a természetes játszási móddal, és ennek Schilling előadása nagyon sokat köszönhet. A fehér festék ugyanis mindenkin feloldódik a verítékben és a reflektorok fényében, legtöbbször valóságosan, néhányszor (ha van idő odakint igazítani) csak képletesen, és akkor nem marad más, csak a dalbetétekkel spékelt Molnár-darab, meg hozzá Schilling keményben tartott interpretációja. Kiderül, hogy mindkettő helytáll magáért, már semmi elidegenítés és eltartott vurstlivilág, hanem az érzelmek (piha) meg a megrendülés (pihapiha).
Csáki Judit
