Nem, mondom én. A lista ugyanis kétségtelenül egyetlen ember ízlését és kompromisszumait tükrözi, de azt legalább tükrözi, és ez az egy ember nem akárki. Profi egyfelől. Köztes alak másfelől - ír, fordít, rendez, kritizál, afféle mindenes, meg go-between, meg jóember, majdhogynem egyenest Szecsuánból, itt Sen Te, amott Sui Ta. A válogatás során - a végeredmény a tanú rá - nem azt kereste, hogy mit hagyhat ki, hanem hogy mit préselhet be, és amiben fellelt valami jót, azt be is préselte. Ez a jó, ez a szubjektív elem, hogy mi a jó. Ha bizottság válogatott volna - mint például tavaly -, a sok egyéni ízlésből alighanem csak a kompromisszumok maradnak. Ettől ez még egy eldöntendő kérdés.
Ez a POSZT amúgy is az eldöntendő kérdések fesztiválja volt - és egy hatalmas buli, önterápia, a szakmáé; rá-, illetve ránk is fért, hadd ne soroljam csak az elmúlt egy év megaláztatásait, és hadd ne nézzek most a jövőbe se, ahol a széria folytatódni látszik, keményebben, cinikusabban és pusztítóbban, mint eddig. Kellett tehát ez a barátságos, kulturált város, napsütés, hasadó hajnal, legalább a valóságban; a hosszú asztal, ott a Palatinus éttermében, mellette Csomós Mari, Molnár Piroska, Börcsök Enikő, Béres Ilona, Haumann Péter, Bálint András, Hamvai Kornél
meg a máktorta áfonyadzsemmel
A színikritikus jutalma, de komolyan.
Az eldöntendő kérdések Jordán Tamás kezében futnak össze; ez is jó, mert ennyi szimultán és figyelmes jelenlétre, odaadásra és leistungra kevesen képesek, azok meg mind ott lótifutiztak körülötte. Biztosan voltak fennakadások, göcsörtök a szervezésben meg a bonyolításban, jövőre lehet javítani; de volt sok színházi nép is meg helyi közönség, ezt meg kell tartani.
Ha válasz kerül arra, hogy ezentúl hogyan lesz a válogatás, nagyjából válasz kerül arra is, milyen fesztivált akar a szakma. Ha egy ember válogat - és nem egy bármily művelt civil, hanem egy szakmabeli, de legalábbis szakma közeli -, még mindig lehet belőle buli (én amúgy ezt sem tartom katasztrófának), de elindulhat a szakmai csúcsesemény felé is, és ennek is meglennének a maga előnyei. Kevesebb összeborulás, több érdemi munka.
Kompromisszumból Forgáchnak is jutott
- a Katona József Színház jelenléte például egyeztetési okokból igen mérsékelt volt, a Gothár rendezte A színházcsináló ugyan mutatta az évad egyik legjobb alakítását, a Haumann Péterét (ez az én díjam, a zsűrinek Bubik Istváné tetszett a legjobban, a Pillantás a hídról című pécsi Miller-darabból; ezt egyébként Szikora János rendezte, aki a zsűritől a legjobb rendezés díját kapta, nem erre, hanem a szolnoki Amadeusra; szerintem az ő legjobb rendezése pedig a Kamrában bemutatott Kalldewey, farce volt, de az nem jutott el Pécsre, amiként a Tartuffe sem meg a Koldusopera sem, mert Párizsban volt éppen a társulat; és ha a hiányokat sorolja az ember, mellé kéne tenni, hogy ez meg az mit keresett itt, visszakanyarodván a kezdeti megállapításokhoz...). A kétlelkű Forgách a tejszínhabot is idehozta: Mohácsi, Zsótér, Schilling. Utóbbi kettőre oda se sercintett a zsűri, nem is nekik szólt, merthogy a zsűri, az is egy eldöntendő kérdés.
Ha marad ilyen lelkiismeretes, igyekvő, kulturált civil társaság, ragadjunk le a bulinál. Tegyük legfőbb mércévé és értékké a hatást as such, és ne vizsgáljuk, miből és hogyan születik, a közönségnek ugyanis ez nem dolga. ´ csak ájuldozzon, legyen a hatás alanya, díjazza a szépet, szépet, szépet. (Senki ne higgye, hogy én most indirekte a civil zsűrit simfelem - a legjobb előadás díját a Mohácsi János rendezte Megbombáztuk Pécset című kaposvári produkciónak adták, az pedig nem szép, csak hatásos, és ezúttal mindegy, hogy ráadásul szofisztikáltan az.)
Hanem, ha buli, akkor nem kell szakmai tanácskozás. Nemcsak azért nem, mert a produkciók egy része most sem érte meg a hajnali tizenegy órakor kezdődő szakfecsegést, hanem azért nem, mert a civil zsűri ez esetben üdvösnek tekintendő civilségét nem kell és nem is szabad botor színikritikusok agitatív és itt-ott gyengécske védőbeszédeivel összezavarni. A díjak ilyenformán a közönség díjai, egytől egyig, és akkor milyen jól járunk, ha néhol metszik a szakmai értékrendet.
(Azért sem fogom most eldalolni azt a régi nótát, hogy nem az a legjobb, amelyik a legjobban tetszik a közönségnek. Nem és nem.)
Ha buli, akkor az is teljesen rendben van, hogy az úgynevezett off-programba bármi belefér. Fábrysanyi & Co, ezerrel. Ha nem buli, hanem top-színház - akkor a Mácsai- Huzella-féle Villon meg a négyversenyzős zongoraderbi.
Legyen top-színház,
mondom akkor, hogy ne adjam itt tovább a közömböst. Legyen top-színház, ugyanilyen széles és intenzív szakmai jelenléttel, vérre - szakmára - menő, és az érintettek számára magától értődő részvétellel szervezett szakmai fecsegésekkel, melyekben legfeljebb egyetlen vékonyka ér a kritikusok nyögve nyelése. Legyen top-színház, szakmai - nemzetközi(?) - zsűrivel. (Mellé közönségdíj - persze, miért ne?) Legyen top-színházi seregszemle, ahol szűk és tágabb szakmánk kerül terítékre; az előadásokon kívül az előadásokat (és hétköznapjainkat) meghatározó tendenciák és körülmények, a lehetséges és kívánatos modus vivendik és túlélési stratégiák. Kovácsoljunk előnyt abból, hogy itt ez a hét meg egy pécsnyi fehér asztal.
Ámen, mondom én.
Csáki Judit
