A művészet visszavág (A csodálatos mandarin - Közép-Európa Táncszínház)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Közeledünk ahhoz a legvégső ponthoz, amikor már egyszerűen nem lehet normális kritikát írni, mert bele van pofázva a szakmánkba, de nagyon. Most nem is a (kultúr)politikai gengsztervilágról akarok beszélni - arról majd alább vagy máskor -, hanem arról, hogy micsoda abszurd, amikor egyszerűen képtelenség hozzáférni a bírálat tárgyához. Vagy azért, mert - bár létrejött - nem létezik, vagy azért, mert olyan akadályok tornyosulnak elénk, amelyek lehetetlenné teszik az esztétikai megítélést.

Közeledünk ahhoz a legvégső ponthoz, amikor már egyszerűen nem lehet normális kritikát írni, mert bele van pofázva a szakmánkba, de nagyon. Most nem is a (kultúr)politikai gengsztervilágról akarok beszélni - arról majd alább vagy máskor -, hanem arról, hogy micsoda abszurd, amikor egyszerűen képtelenség hozzáférni a bírálat tárgyához. Vagy azért, mert - bár létrejött - nem létezik, vagy azért, mert olyan akadályok tornyosulnak elénk, amelyek lehetetlenné teszik az esztétikai megítélést.Itt van ez A csodálatos mandarin. A Közép-Európa Táncszínház mutatta be, egyetlenegyszer, a Tavaszi Fesztiválon. És most jó lenne elmélkedni a térről, a kültelki grundról (itt játszódott a Novák Eszter rendezte Csongor és Tünde is néhány éve); aztán az előadás "lelkéről": a brutalitás transzparens, sűrű és fájdalmas prezentációjáról; Horváth Csaba hegyes mozdulatokból komponált koreográfiájának és önérzetes Mandarin-alakításának, valamint Ladányi Andrea rebbenékeny, a szubjektum és objektum határán billegő Lány-táncának ezernyi színéről. Eltöprengeni azon, mit jelent hat eleven csecsemő behozatala, majd kivitele; itt esetleg elereszteni egy röpke eszmefuttatást a teljes egészében színházi - azazhogy művi - hatáshalmaz és a kellékként működő, esetenként sírdogáló kölyköcskék esztétikai és esztétikán kívüli összefüggéséről, kételyeimet sem rejteni véka alá, hiszen egy normális kritikában így szokás.

Annak a bizonyos előadásnak a láttán - éppen a csecsemők miatt - néhányan felháborodtak. A hallatán már sokkal többen. Köztük ez a Vásárhelyi Gábor nevű ember, aki a sors különös szeszélye folytán

Bartók Béla fia

özvegyének az unokaöccse,

ezért aztán ő jogosult megítélni, mit gondolna Bartók erről a produkcióról. Amelyet ő ugyan akkor nem látott, de azért sebtiben intézkedett a jogi képviselőnél: "A Közép-Európa Táncszínház Horváth Csaba koreográfiájában előadott Csodálatos Mandarinja minden elképzelést felülmúlóan változtatta meg a darab mondanivalóját, nem beszélve a zene megállításáról. Ezt a koreográfiát mi durva előzetes hozzájárulás nélküli megváltoztatásnak tekintjük, így semmilyen további bemutatáshoz sem járulunk hozzá."

Volt némi médiahabzás a dolog körül, annál is inkább, mert a Bartók-örökösök nemcsak ezt a produkciót, hanem Mészáros Márta filmjét és eleinte Bozsik Yvette jónéhány évvel ezelőtt készült előadását is kivont pallossal támadták, pontosabban védték Bartók szellemét a jog nevében. Szögezzük le gyorsan, a törvény szerint igazuk van: nem kötelesek megadni a játszás jogát. V. úr később egyébként látta Horváthék Mandarinjának videofelvételét - sajnálom, hogy közreműködtem, mi több, hathatósan forszíroztam egy beszélgetést az alkotók és az örökösök képviselője között, de azt hittem... mindegy, nem jött össze -, és azt találta mondani, hogy mivel 2015-ig neki áll jogában eldönteni, adja-e a jogot vagy sem, hát most nem adja, és punktum, merthogy a szubjektív ízlés, meg Bartók bejegyzései a kottában, meg a táncosok hangot adnak ki, azazhogy lihegnek vagy fújtatnak olykor, na ne, meg leáll a zene, de ha nem áll le a zene, akkor sem, mert a csecsemők, ők aztán sértik az ízlést, és különben is, az örökösök olyanok, mint az ellenőr, ha valakit rajtakapnak, annak annyi, pechje van, akit nem látnak, annak meg mázlija. Komolyan és szó szerint. Juronics előadása például nagyon tetszett neki, igaz, Lengyel és Bartók csak három csavargót írt a műbe, ott meg négy van, piros lepel viszont nincsen írva, csak játszva, de az más, mert az tetszett, hál´ isten. És igen, ha van olyan Mandarin-előadás, amelyben a Lány megszüli a Mandarint, vagy amelyben a Mandarin egy szék, az jó, mert ő nem tudott róla,

hát adta a jogot a széknek

És akkor láttam, hogy V. úr tényleg biztos abban, hogy jól tudja, mit mondana Bartók; meg láttam azt is, hogy a művészet és például a pótkerék egyforma távolságot tart a személyiségétől, de meg még azt is, hogy mostmáraztáncsakazértseméskész. Mint egy nagyra nőtt hároméves, aki rendőrt játszik. És ilyen szerencsétlen flótásokon múlik, hogy nem bír kritikát írni az ember.

Azt mondja nekem a hozzáértő jogi képviselő - aki amúgy pusztán parancsot teljesít a törvény nevében, nem véleményez, akkor sem, ha gondol azért valamit -, hogy ilyen az, ha jogállamban élünk. Na, erről aztán már én is nagyon gondolok valamit, de mert ez az ügy momentán politikamentes, hát mégsem mondom. Azt viszont mondom, hogy akármit enged, követel vagy tilt a jog az ilyen művészeti hagyatéki ügyekben, nincs ember, aki az ő saját épelméjű emberi minőségében esztétikai kifogások alapján de facto betilthat egy műalkotást. A jogvédelmet ugyanis nem erre találták ki; nem a rendezői koncepció "kordában tartására", és nem is egy tompa ízlésű illetéktelen érzéketlenségének erőszakos érvényesítésére. Adott esetben az Amerikában élő és mostanában igen hisztérikus Bartók Péter is, aki egyenes ági fiúgyermek, tompa ízlésű illetéktelen, akármennyit üldögélt is az apukája ölében annak idején.

Félő, hogy mire Bartók életműve igazán közkinccsé válik, a Közép-Európa Táncszínház produkciója meghal. De nemrégiben, a Műcsarnok fesztiválján mégis láthattuk A csodálatos mandarint - zene nélkül. Ha V. úr tippelhet tizenhárom plusz egyet Bartók véleményére, akkor egy tipp nekem is jár: Bartók - ha ugyan az előzmények miatt el nem futott volna megint, de most egészen Ausztráliáig - állva tapsolt volna a közreműködőknek. Az eltáncolt és megérzékített Bartók-zenét ugyanis különös hangzással színezte a testek és a mozgás zaja, a csattanás, csapódás, hörrenés, döccenés; az éles fények dinamikájából is Bartók szólt ki, de még a patakzó verejtékből is. Verték-dobálták a csavargók a Lánnyal a Mandarint, vele, az ő testével küldték a földre annyiszor, de a férfi megint és megint felemelkedett, és aztán végül nem, és Horváth Csaba nem túl-, hanem elüvöltötte Bartók velőt rázó zenei sikolyát a végén, aztán már csak a homok puffant, igen, Bartóknál nem pereg, hanem puffan a homok, ezt láthatta mindenki, aki eljött a Műcsarnokba megnézni ezeket a remek embereket és remek művészeket. Jó volt nézni őket, aztán jó volt, hogy visszanéztek ránk.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...